894-ben Szimeon bolgár cár megtámadta a bizánci birodalmat. Bölcs Leon bizánci császár a magyarokhoz fordult segítségért. Követe, Nikétasz felkereste Kurszán és Árpád fejedelmeket és létrejött a bizánci-magyar szövetség. Árpád a pannóniai és az alföldi bolgár végvidék ellen indult, legidősebb fiát, Leventét pedig egy sereg élén Bolgária ellen küldte. Levente seregével igen nagy sikereket ért el, még a bolgár fővárost is elfoglalta. A magyarok sikerei aggodalmat váltottak ki a bizánciakból. Úgy vélték, hogy a háborúból győztesen kikerülő és még jobban megerősödő magyar szövetségeseik veszedelmesek lehetnek a birodalom számara. Ezért a magyarokat cserbenhagyva, különbékét kötöttek a bolgárokkal. Ekkor Szimeon teljes erővel a magyarok ellen fordult, s tönkreverte Levente hadseregét. Ezalatt a besenyők, a bolgárokkal szövetkezve, feldúlták az etelközi szálláshelyeket, a harcosok hozzátartozóit, a védtelen otthon maradottakat valósággal megtizedelték. Árpád lovas serege jórészt megmaradt.
A hadjáratból nagy nehezen hazatérő magyarok nem is maradtak feldúlt hazájukban, hanem a hozzájuk csatlakozott kabar, alán és besenyő törzsekkel elindultak a Kárpát-medence felé, s azt 895-900 között teljes egészében birtokukba vették. A honfoglalás közvetlen oka a besenyők etelközi támadása volt ugyan, de a támadásra a saját érdekei szerint változó bizánci politika teremtette meg a lehetőséget. Bizánc magát a honfoglalást sem akarta jóváhagyni. Ugyanis az egységes római birodalom örökösének tekintette magát, ezért igényt tartott mindazon területre, mely valaha Rómához tartozott, így hazánk földjére is. Őseink nem kértek a bizánci császártól engedélyt arra, hogy a Kárpát-medencében letelepedjenek. Erre a bizánciak egy Gábriel nevű papot küldtek az általuk türköknek nevezett magyarokhoz, aki ezeket mondta nekik: “A császár üzeni: menjetek el és űzzétek ki a besenyőket lakóhelyükről és telepedjetek le ti ott (hiszem korábban is ti laktatok ott), hogy közel legyetek császári felségünkhöz, és amikor csak akarom, küldök hozzátok és hamar megtalállak benneteket.” Az üzenet hangja arra vall, hogy a császár a magyarokat alattvalóinak tekintette. A magyarok azonban a császár parancsának teljesítését megtagadták.
A honfoglalás után több mint három évtizeden át, őseink csakis Nyugat felé vezettek ún. kalandozó hadjáratokat. Ezek során számos országot évi adó megfizetésére is kényszerítettek A zsákmányokból és az adóból nemcsak a vezérek és a harcosok részesültek, hanem a nagyfejedelem is; ezek biztosították a fejedelmi udvar ellátását. 933-ban a szászok megtagadták az adófizetést. A magyarok háborút indítottak el1enük, de Merseburg mellett súlyos vereséget szenvedtek.
A váratlanul elmaradt adó súlyos nehézségeket idézhetett volna elő a magyar fejedelemség gazdasági rendszerében. Ekkor a vezérek a Balkán felé irányuló hadjáratok megindítását határozták el. Eddig erre a lehetőségre nem gondoltak. Valószínűleg attól tartottak, hogyha Bolgáriát, vagy a bizánci birodalmat megtámadják, megismétlődik az, ami 895-ben történt: ellenük fordulnak a besenyők. Ezt a veszélyt úgy hárították el, hogy a besenyőkkel szövetkeztek a bizánciak ellen. Szimeon cár halála (927) után a bolgár birodalom meggyengült, így nyitva állt az út a kalandozó magyarok számára Bizánc felé. Az első hadjáratra 934-ben került sor. A besenyőkkel megerősített magyar sereg bolgár földön verte meg a bizánciakat, akik drága ajándékokkal vásárolták meg a békét. Ettől kezdve csaknem tíz éven át a déli magyar törzsek (Gyula, Horka, Botond törzse) szinte minden tavasszal zsákmányszerző hadjáratra indultak Bizánc ellen.
Ugyanakkor a nyugati kalandozások lehetősége csökkent, sőt, teljesen meg is szűnt. I. Ottó német király (936-962), az első német-római császár (962-972) nem egészen másfél évtized alatt, 938-951 között sorra meghódította a magyaroknak adót fizető, vagy a velük szövetséges országokat, s fennállt annak veszélye, hogy a magyarokra is ugyanez a sors vár. A magyar vezetők felismerték, hogy a német fenyegetés elhárításának legbiztosabb módja a bizánci birodalommal való megbékélés. A magyarok és a bizánciak öt évre szóló békeszerződést kötöttek, s ezalatt került sor a magyar vezérek bizánci látogatására. A vezérek Bizáncban megkeresztelkedtek és a császár szövetségesei lettek. 948 táján Bulcsu karcha – rangban a magyarok harmadik méltósága – és Termacsu (Tolmács), Árpád egyik dédunokája, 952-ben pedig a gyula, a Maros, a Tisza és az erdélyi középhegység által határolt terület ura látogatott a birodalom fővárosába. A források csak Bulcsu és a gyula megkereszteléséről beszélnek, de biztosra vehető, hogy Termacsu is felvette a keresztséget. Őt ugyanis VII. Konsztantinosz (Porphürogennétosz = Bíborban született) császár (912-959) “A birodalom kormányzása” című művében “philosz”'-nak, barátjának nevezi. Ez viszont a bizánci szóhasználatban azt jelentette, hogy nemcsak szövetségese a császárnak, hanem annak hitét is felvette.
Bulcsu és a gyula bizánci útjáról, megkeresztelkedéséről és későbbi magatartásáról elsőnek Jóannész Szkülitzész bizánci történetíró számol be a “Szünopszisz hisztorión” (Történetek áttekintése) című munkájában. Igaz, hogy művét az események után több mint száz évvel később, a XI. század második felében írta, de az adatokat hiteles forrásokból merítette. Megemlékezik ezekről az eseményekről a XI. század másik történetírója, Geórgiosz Kedrénosz, valamint Jóannész Zónarasz, aki a XII. század első felében élt, sőt még két orosz krónika is. A Krónikák tudósítása szerint Boloszudész (Bulcsu) volt az első magyar vezér, aki Bizáncban megkeresztelkedett. A keresztelőmedencéből VII. Konsztantinosz császár emelte ki. Az uralkodó “patrikiosz” címet és ajándékokat adott neki. Ő viszont esküvel kötelezte magát arra, hogy a birodalommal kötött szövetséget megtartja. A bizánci krónikák szerint Bulcsu csak színleg vette fel a keresztséget, ami aligha tételezhető fel. Ha ő 948 után is hadjáratot vezetett a birodalom ellen, annak csak az lehetett az oka, hogy Bizánc nem fizette meg neki azt az évi adót, amire a szövetség megkötésekor kötelezte magát. A másik magyar vezér, Gülasz (Gyula) megkeresztelése szintén ünnepélyes keretek között történt, ő is ugyanolyan kitüntetésekben és ajándékokban részesült, mint Bulcsu. A gyula “hű maradt a hithez, soha nem intézet támadást a római birodalom ellen, s nem feledkezett meg a keresztény hadifoglyokról sem: kiváltotta őket” (Szkülitzész).
A gyula bizánci látogatása idején Theophülaktosz pátriárka (933-956) egy Hierotheosz nevű szerzetes személyében felszentelte Magyarország első püspökét. Hierotheosz, szerzetesek kíséretében, a gyulával érkezett hazánkba. Székhelye feltehetően a gyula birtokán, Marosváron, a későbbi Csanádon (ma: Cenadu Vechi) volt. A püspök és munkatársai, míg el nem sajátították nyelvünket, tolmácsok segítségével hirdették az evangéliumot. A tolmácsok a magyar vidékeken valószínűleg oly görögök lehettek, akik, akár mint hadifoglyok, hosszú időt töltöttek Magyarországon, s nemcsak a magyar nyelvet, hanem a magyarok szellemiségét, s az itteni körülményeket is jól megismerték, és így a hittérítés sikerét is előmozdíthatták. A magyar-szláv vegyes nemzetiségű vidékeken viszont a legtöbb magyar valamennyire megtanulta a szláv nyelvet. Itt bolgár-szláv szerzetesek voltak a görög hittérítők segítségére. E görög-bolgár térítés emlékei a magyar egyházi nyelv bolgár eredetű szavai: barát, karácsony, kereszt, pap, szent stb.
A magyar történészek jelentős része úgy vélte, hogy a vezérek bizánci látogatása és megkeresztelkedése e főemberek önálló külpolitikájának jele. Ha e feltevés megfelelne a valóságnak, akkor valószínű, hogy Hierotheosz és papjai csak a gyula birtokain működhettek volna. Hierotheosz azonban misszióspüspök volt, küldetése az ország egész területére szólt. Nyilvánvaló, hogy a pátriárka a Zomborral folytatott megbeszélés alapján nevezte ki az egész Magyarország püspökévé. Ez viszont azt bizonyítja, hogy a főemberek útjára és Hierotheosz kinevezésére nem magánkezdeményezés alapján került sor. E kérdésekben a fejedelem döntött a vezérek tanácsával.
Hierotheosz és munkatársai a térítést a vezető emberek között kezdték meg. Az ő udvarhelyeiken épültek (Kis-Zombor, Apostag, Marosvár, Pécs, Titel, Szeged stb.) az első templomok és kápolnák, a X. században különösen kedvelt görög szentek tiszteletére. Valószínű, hogy a görög keresztény Bulcsu karcha sem maradt ki a templomépítők sorából. A bizánci hittérítők megkezdték a nép megtérítését is. Néhány év alatt az országnak szinte egész területére eljutottak. Munkásságuk eredményeképpen a vezérek és a nép egy része megkeresztelkedett. Hierotheosz és szerzetesei tevékenységéről írásos feljegyzések nem maradtak fenn. Nem beszélnek erről a hazai krónikák sem, mert ezek jóval az egyházszakadás (1054) után keletkeztek szerzőik a “szakadár” bizánci egyház érdemeit elhallgatják. Tevékenységükről a régészeti leletek tanúskodnak.
Szétszórtan ugyan, .de az ország egész területén találtak a X. század második feléből származó bizánci tárgyi emlékeket. Ezek közül legfontosabbak számunkra a temetői emlékek: a halott feje alatt, vagy a mellén elhelyezett bizánci keresztek és ereklyetartók. E tárgyak nem véletlenül, vagy az idők viszontagságai folytán kerültek a föld alá, hanem vallási szokásból, ez a térítés eredményességére utal. A bizánci-magyar viszony 958-ban újra ellenségesre fordult. Ugyanis VII. Konsztantinosz császár az augsburgi vereség hírére megtagadta a bizánci-magyar szövetség megkötésekor vállalt anyagi természetű kötelezettségek teljesítését. 958-ban Apor vezér Bizánc falaihoz érkezett, s a császártól az adó és az ajándékok kifizetését követelte. A hagyomány szerint ekkor játszódott le Botond és a görög óriás párviadala. A császár azonban a szövetséget felmondta és nem volt hajlandó a magyarok követeléseit teljesíteni. A magyar sereg a birodalom területét pusztítva vonult haza. A következő években Taksony fejedelem, illetve Géza trónörökös csapatai ismételten betörtek bizánci területre a bolgárok engedélyével, sőt az ő kérésükre. De szép számmal akadtak magyarok Szvjatoszlav orosz fejedelem hadseregében is amelyet a bizánciak 970-ben Arkadioplisz mellett szétvertek. E vereséggel a magyarok számára véget ért a kalandozások kora.
A bizánci-magyar ellenségeskedés visszavetette, sőt válságba sodorta a magyarországi hittérítést. A gyula ugyan továbbra is kapcsolatban maradt a bizánci császárokkal és a saját területén továbbra is támogatta a hittérítést. De a háborús események következtében Bizáncból szerzetesi utánpótlás nem érkezhetett hazánkba. Emiatt Magyarország számos vidékén a sikerrel megindult hittérítés megakadt, visszafejlődött, sőt meg is szűnt.

Szent István szövetséget kötött II. Baszileiosz bizánci császárral (976-1025), a XI. század elején. Nyilvánvaló, hogy e szövetség megkötése alkalmával bizánci hittérítők küldése már nem kerülhetett szóba. Bizánc tudomásul vette, hogy Magyarország a nyugati kereszténység követője lett. Ez pedig akkor vált véglegessé, mikor István kérésére a pápa királyi koronát küldött neki és felhatalmazta őt, hogy magyar érsekséget alapítson.
Magyarország tehát hivatalosan a nyugati kereszténységhez csatlakozott, de a bizánci szerzeteseket nem űzték el hazánkból, mint annak idején Bolgáriából, hanem azok a latin szertartású főpásztorok joghatósága alatt tovább folytathatták működésüket. Emellett Magyarország és a bizánci birodalom között Szent István uralkodása idején, valamint az ő halálát követő évtizedekben sokrétű kapcso1at alakult ki. Marczali szerint “a görög egyházzal sem tagadja meg István az összeköttetést” és “nem utasíthatta el magától és országától a szellemi és anyagi kultúrának ama gazdag forrását, melynek Konstantinápoly volt a kútfeje, hanem hogy igyekezett azt ide irányítani.” A magyar és a bizánci udvar bensőséges kapcsolatáról tanúskodik, hogy a trónörökösnek, Szent Imrének menyasszonya bizánci hercegnő volt, de ezt bizonyítja az a két királyi korona is, amelyeket királyaink kérésére bizánci császárok küldtek hazánkba. Szent László (1077-1095) trónra lépése után legelső feladatának a belső rend helyreállítását tekintette, s ezt elsősorban a magántulajdon védelme által akarta biztosítani. A hagyomány három törvénykönyv összeállítását tulajdonítja Szent Lászlónak. Ezek közül a második és a harmadik szinte kizárólag a magántulajdon védelmével foglalkozik. A királynak viszonylag rövid idő alatt sikerült az országban rendet és biztonságot teremtenie.
Az első törvénykönyv – a keletkezés sorrendjében az utolsó, vagyis a harmadik – az 1092-ben tartott szabolcsi zsinat határozatainak gyűjteménye. E nevezetes zsinat 1092. május 20-án, pünkösd ünnepén nyílt meg a király, valamint az ország egyházi és világi vezetőinek jelenlétében Szabolcs várában. Feladata az egyházi élet rendezése volt. A zsinati határozatok szabályozták a papok nősülését, jövedelmük felhasználását, a vagyonuk feletti rendelkezést, tiltják a vasárnapi vásárt és vadászatot, megállapítják a kötelező ünnepek számát és sorát, a böjt rendjét stb. Figyelemre méltó, hogy a zsinat, mely döntéseiben a király elgondolásait valósította meg, a papi nősülés és a nagyböjt kezdetének kérdésében a bizánci egyház előírásait fogadta el. Hazánkban, éppen úgy, mint külföldön, nagyon sok latin szertartású pap a cölibátusra vonatkozó rendelkezések megszegésével házasságot kötött. VII. Gergely pápa (1073-1085) 1074-ben a nős papokat eltiltotta az egyházi szolgálattól. László király e tilalmat nem vette figyelembe, s a zsinat a papok nősülését a bizánci császári palota kupolatermében, a Trullionban (Trullosz, Trulla) 691-692-ben tartott zsinat határozatainak megfelelően szabályozta.
A zsinat határozatai azonban nem azt bizonyítják, hogy Szent László uralkodása idején az országban a keleti szertartásúak számbeli fölényben lettek volna a nyugati szertartásúakkal szemben. Valószínűnek látszik, hogy a nyugati hittérítők a már meggyökeresedett vallási szokásokon, így a böjti előírásokon nem változtattak, és ezért a latin szertartású hívek is a böjti fegyelem kérdésében sokáig a keleti egyház gyakorlatát követték. A szabolcsi zsinat tehát csak megerősítette azokat az egyházi szokásokat, melyeket népünk régtől fogva ismert és gyakorolt. Ezzel a zsinat – a maga korában – az ország belső egységének megszilárdítását szolgálta.
A bizánci térítés megindulása után szerte az országban létesültek keleti szertartású női és férfikolostorok. E folyamat akkor sem ért véget, amikor az ország hivatalosan a nyugati szertartás követője lett. E kolostorok kialakulásának körülményeiről, számáról és sorsáról hiányosak az ismereteink. Egyedül a veszprémvölgyi apácazárda alapítólevele maradt fenn, bár nem eredeti formában, hanem Kálmán király uralkodása idején (1095-1116) 1109-ben készült hiteles görög másolatban és latin fordításban.
A marosvári és az oroszlámosi kolostor alapításáról a Gellért-legenda elbeszéléseiből értesülünk. E két kolostor alapítása idején keleti szertartású szerzetesek éltek Tihanyban, a ma is meglévő barlangokban. Ugyanebben az időben keleti szerzetesek éltek a zebegényi erdőkben és a pilisi hegyekben. E szerzetesek központja a visegrádi kolostor volt. Bazilita kolostor működött Pásztón és Szávaszentdemeteren is; alapításuk időpontját nem ismerjük. Az újabb kutatások szerint állítólag a tihanyi bencés apátság is eredetileg bazilita monostor volt. A magyarországi egyházi szervezet kialakulása után a keleti rítusú kolostorok – mint említettük – a területileg illetékes latin szertartású ordináriusok joghatósága alá kerültek. Kivételt képezett két, ún. sztauropégiaké monostor. Az egyik volt a veszprémvölgyi apácazárda, amely felett nem a püspök. hanem az esztergomi érsek gyakorolt joghatóságot, a másik pedig a szávaszentdemeteri apátság, mely közvetlenül a konstantinápolyi pátriárkának volt alárendelve.
A szabolcsi zsinatnak a papok házasságát szabályozó határozata arra enged következtetni, hogy a hittérítés után szervezett egyházközségekben világi papok is működtek. Sőt, egyes kutatók e határozatot csakis rájuk vonatkoztatják és nem a nyugati egyház papjaira. Ugyanakkor a keleti kolostorok igen nagy száma, valamint az a tény, hogy hozzájuk templomok is tartoztak, azt bizonyítja, hogy a keleti szertartású szerzetesek zöme nem a világtól elvonultan élt, hanem a nép körében lelkipásztori szolgálatot teljesített. E kolostorok lényegében parókiák voltak. Keleti szertartású kolostoraink első lakói görög, ill. szláv szerzetesek voltak. A veszprémvölgyi monostor görög nyelvű alapítólevele azt bizonyítja, hogy az apácák kezdetben Bizáncból jöhettek. A szávaszentdemeteni kolostorban alapítása óta görög, szláv és magyar szerzetesek éltek.
A későbbiek során is érkeztek külföldi szerzetesek hazánkba. Így I. Endre uralkodása idején orosz baziliták telepedtek a visegrádi kolostorba és a tihanyi barlangokba. Ez utóbbi helyen emléküket őrzi az a forrás, melyet 1912-ben az akkori tihanyi bencés apátról Ciprián-forrásnak neveztek el. Addig a nép “orosz kútnak” nevezte; így tartotta fenn azoknak az orosz bazilitáknak emlékét, akik a tihanyi Óvár sziklafalába vésték celláikat. Magát a sziklát egy XIII. századból való oklevél “oroszkőnek” nevezi.
A hívekkel foglalkozó szerzetes-lelkipásztorok utánpótlása azonban nem külföldről érkezett, hanem a keleti szertartású magyarság soraiból került ki. Egyébként a veszprémvölgyi apácazárda alapítója is nyilvánvalóan a hazai jelöltek tömeges jelentkezésére számított: aligha lehet feltételezni, hogy az “apácák seregét” külföldről akarta volna összegyűjteni.
Az Árpád-kori keleti szertartású kolostorok természetszerűen elsősorban a vallási élet központjai voltak. Emellett azonban kulturális szempontból is rendkívül fontos szerepet töltöttek be. E kolostorok közvetítésével került hazánkba a bizánci egyházi irodalom és művészet számos alkotása, sőt a kolostorok ezeket Nyugat felé is továbbították. Bizánci teológiai és egyháztörténeti munkák, legendák és mondák a hazai kolostorokban használt kéziratok, vagy itt készült latin fordítások révén került Nyugatra. Így:
Szent Gellért püspök élete alkonyán írta meg a “Deliberatio” c. művét. Ez az egyetlen fennmaradt munkája arról tanúskodik, hogy oly görög könyveket ismert és használt, amelyeket ebben a korban görög kolostorokban olvastak és amelyek – kettő kivételével – Nyugaton teljesen ismeretlenek voltak. E könyveket Gellért a marosvári kolostorban találta. A Deliberatio Nyugatra is eljutott: “Gellért e munkájával a Kelet és Nyugat között fennálló szellemi áramlásnak egyik jelentős pillérévé vált. Annak a hídnak pillérévé, amelyen keresztül a Pseudo-Dionysios misztikája, misztikus teológiája utat talált Bizáncból Párizsba. A mű egyben pozitív bizonyíték arra is, hogy a Kelet-Nyugat irányú szellemi mozgásnak – mely nélkül érthetetlen lenne a későbbi nyugati teológiában a misztikus elemek jelentkezése, Gellért egyik láncszeme, közvetítője”.
A pásztói kolostorban is voltak görög könyvek. Ezek közül egy görög szerzetes latinra fordította Maximus Confessor aszkétikus művét (címe: Capita de caritate), valamint Jóannész Damaszkénosz dogmatikájának a krisztológiával foglalkozó részét. E fordítások valószínűleg osztrák bencés és ciszterci kolostorok közvetítésével terjedt el Nyugaton.
Valószínű, hogy a magyarországi bazilita kolostorokban készültek azok az egyszerű bronzkeresztek, amelyekkel a szerzetesek a templomokat és a híveket látták el. A bizánci művészet legszebb hazai terméke az a miseruha, mely a veszprémvölgyi monostorban készült, s amelyet III. Béla király (1172-1196) óta koronázási palástként használtak. E remekműnek számító, művészettörténeti szempontból is páratlan értékű palást alkotói munkájuk során meghatározott ikonográfiai szempontokat tartottak szem előtt.
Régebben sokszor felmerült a kérdés, hogy keleti vagy nyugati miseruhának készült-e a veszprémvölgyi palást. E kérdésnek már csak azért sincs jelentősége, mert abban az időben alig volt lényeges eltérés a keleti és a nyugati egyház liturgikus ruhái között. Egyébként a keleti és a nyugati egyház kiemelkedő szentjei egyaránt megtalálhatók rajta.

III. István halála után Manuél, Bélát “fényes kísérettel, uralkodói külsőségek között sürgősen Pannóniába küldte, hogy átvegye az uralmat és uralkodjék a népen, amelyből származott”. Béla Bizáncban a keleti szertartást gyakorolta, itthon azonban egyházi és politikai szempontból egyaránt Nyugat felé fordult. Elhatározásában döntő szerepet játszott mindaz, amit a hanyatlásnak indult Bizáncban tapasztalt és amit ott személyes sorsában is átélt. Intézkedései nyomán hazánkban a nyugati kereszténység megerősödött, a keleti kereszténység viszont fokozatosan háttérbe szorult.
Válságos helyzet alakult ki a bazilita kolostorokban is. Imre király (1196-1204) jelentette III. Ince pápának (1198-1216), hogy e kolostorok a megyéspüspökök hanyagsága, valamint a fegyelmezetlen szerzetesek gondatlansága miatt pusztulásnak indultak. Arra kéri a pápát, hogy e kolostori egyházakat egyesítse közvetlenül az Apostoli Szentszéknek alárendelt püspökségben. A XIII. század harmincas éveiben a bazilita kolostori közösségek sorra megszűntek. Valószínű, hogy igen sok keleti szertartású kolostor pusztult el a tatárjárás során és ezeket már nem is építették újjá. Egyedül a szávaszentdemeteri kolostor élte túl a pusztulást, itt még száz évig maradt fenn a keleti szertartás. VI. Kelemen pápa (1342-1352) 1344. március 18-án levelet intézett Vitus nyitrai püspökhöz, a kolostor adminisztrátorához, melyben értesíti, hogy az utolsó görög apát tíz évvel ezelőtt meghalt, a kolostor elnéptelenedett. Ezért megbízza a püspököt, hogy a szávaszentdemeteri kolostorba bencés szerzeteseket telepítsen.
Csaknem egyidőben az Árpád-kori kolostorok megszűnésével megindult a keleti szertartású néptömegek beáramlása hazánk területére. E folyamat évszázadokon keresztül tartott. A románok nagyarányú beköltözése a tatárjárás után indult meg. Az elpusztult lakosság pótlására tervszerű telepítés is történt, eleinte csakis királyi birtokra, mert kizárólag a királynak volt joga külföldieket behívni az országba. A XIII. század második felében ruszinok (rutének, kárpátukránok, kisoroszok) jelennek meg az ország északkeleti területén. A ruszinok betelepítése Kárpátaljára tehát a XIII. század második felében kezdődött meg, a későbbi évszázadokban folytatódott, s csak a XVII. század elején fejeződött be. A XIV. század derekán megjelennek hazánkban a török elől menekülő szerbek (rácok). Tömeges beköltözésük a tragikus kimenetelű rigómezei ütközet (1389) után kezdődött meg.
Az Árpádok kihalása (1301) után trónra került Anjouk uralkodása idején a keleti szertartású keresztények sorsa újra nehezebbre fordult. Az Anjou-királyok keményen léptek fel a keleti szertartásúakkal szemben. Eljárásukban azonban nemcsak vallási, hanem politikai okok is közrejátszottak, mert a “pártütő havasalföldi vajdák egyházi vonalon próbáltak magyar területen is zavart kelteni”. A szertartásukhoz ragaszkodó hívek viszont – köztük a kenézek is – papjaikkal együtt jobbágysorba kerültek. A Szentszék felismerte, hogy nincs semmi remény e néptömeg ellatinosítására, annál is inkább, mert számuk az újabb bevándorlókkal állandóan növekedett. Ezért XI. Gergely pápa (1370-1378) hazánkban keleti szertartású katolikus püspökség felállítását vette tervbe, de ez a szándéka is megbukott a magyar főpapság ellenállásán. Nagy Lajos utódai nem zaklatták a keleti szertartású alattvalóikat. Megértést, sőt jóindulatot tanúsítottak velük szemben, s így sorsukban kedvező változás következett be.
Zsigmond halála után csaknem húsz évig (1437-1456) az egymást váltó királyok mellett az ország életében vezető szerepet játszott Hunyadi János, a magyar hadak fővezére, az ország kormányzója (1446-1453). A törökök elleni küzdelemben legfőbb segítője Kapisztrán Szent János ferencrendi szerzetes volt. Kapisztrán az országba való érkezése után eleinte az erdélyi ortodox románok megtérítésével foglalkozott, meg akarta őket nyerni a nyugati kereszténység számára. Munkásságához sikerült a keleti szertartású családból származó Hunyadi János támogatását is megszerezni. Utóbb Carvajal biboros, pápai követ felszólítására megkezdte a törökök elleni keresztes hadjárat meghirdetését, s a “térítéssel” kénytelen volt felhagyni.
Mátyás király a keleti keresztények iránti jóindulatát azzal is kifejezésre juttatta, hogy 1481-ben felmentette őket a tizedfizetés kötelezettsége alól. Mivel a római katolikus főpásztorok továbbra is a tized megfizetésére akarták kényszeríteni őket, azért II. Ulászló király (1490-1516), Mátyásnak a mentességre vonatkozó törvényét 1495-ben megerősítette. II. Ulászló uralkodása idején a munkácsi kolostorban már felszentelt püspök működött. A király – mint látni fogjuk – támogatta őt joghatóságának gyakorlásában.
A hazánkba költözött keleti szertartású nemzetiségek papokat és szerzeteseket is hoztak magukkal. Sőt a románok és a szerbek között időnként vándorpüspökök is működtek, akik fel voltak ugyan szentelve, de sem meghatározott hatáskörük, sem pedig állandó székhelyük nem volt. A néppel jöttek, s ott tevékenykedtek, ahol erre éppen szükség volt. Egyházmegyéket azonban nem szerveztek, ezért a magyarországi keleti szertartásúak hosszú időn keresztül külföldi főpásztorokkal voltak joghatósági kapcsolatban. E joghatóság köre már csak a nagy távolságok miatt is igen csekély lehetett, valószínűleg csupán a papszentelésre, az antimenzion és a bérmaolaj küldésére szorítkozott.
Hazánkban a keleti szertartású egyházmegyék kialakulása előtt az egyházi élet központjai azok az új kolostorok lettek, melyeket a bevándorolt nemzetiségek alapítottak. E kolostorok apátjai kormányozták a környéken élő papokat és híveket. A keleti szertartású magyarok számára tehát két lehetőség maradt: vagy latin szertartásra térnek, vagy pedig a bevándorolt ortodox nemzetiségekhez csatlakoznak, és velük együtt gyakorolják szertartásukat. A közös egyházi szervezet viszont elősegítette a magyarság beolvadását a nemzetiségekbe. A folyamatban a liturgikus nyelv ekkor még nem játszott szerepet, mert a szertartásokat a romának is ószlávul végezték.
A munkácsi püspökök kezdettől fogva arra törekedtek, hogy joghatóságukat valamennyi ruszin paróchiára, még a körtvélyesi apátok által kormányzott máramarosi egyházközségékre is kiterjesszék. E törekvésükben segítségükre voltak a világi uralkodók is. A püspököket – akik egyben a munkácsi kolostor apátjai is voltak – a szerzetesek és a vezető beosztásban lévő világi papok választották. Régtől fogva szokásban volt az a gyakorlat is, hogy a püspök az utódját kijelölte, a papság pedig azt megválasztotta. A püspököket Sereg vármegye – melynek területén volt székhelyük, a munkácsi kolostor – nemesei közé sorolta. A többi megye és a munkácsi várurak azonban nem ismerték el nemesi rangjukat, és csak jobbágyoknak tekintették őket.

A hazánkban letelepedett bizánci szertartású nemzetiségek körében a XVII. század elejétől kezdve uniós törekvések jelentkeztek. Ezek eredményeképpen a ruszin nép teljes egészében, a románságnak kb. a fele, a délszlávoknak pedig egy töredéke egyesült Rómával. Az uniós folyamatok egymástól függetlenül, különböző körülmények között indultak meg és játszódtak le. Maga az unió azonban mindenütt a Basel-Ferrara-Firenzei XVII. Egyetemes Zsinaton (1431-1445) 1439. július 6-án elfogadott elvek alapján jött létre. Ezek szerint a keletiek elismerik a római pápa főségét, a primátust, a Filioque-tant, vagyis, hogy a Szentlélek a Fiútól is származik, a tisztítóhely létét, valamint azt, hogy az ostya és a kovászos kenyér egyaránt érvényes anyaga az Oltáriszentségnek. Viszont a keletiek változatlanul megtarthatják szertartásukat. Papjaik elnyerik mindazon jogokat és kiváltságokat, melyek hazánkban a római katolikus lelkészeket megilletik. Kárpátalján a XVIII. század első felében uniós mozgalom indult meg, melynek eredményeképpen a munkácsi püspökség teljes egészében egyesült Rómával. Az unió legfontosabb indítékai a következők voltak:
1. Az egyház egységének eszméje, mely a kezdeményezőket mélységesen áthatotta. 2. A fenyegetettség érzése, melyet a keleti szertartásúak körében megkezdett “térítés” váltott ki. A rutének uniója három szakaszban zajlott le. Legkorábban, még az 1600-as évek közepén került sor az ungvári unióra. Az 1660-as években ment végbe a munkácsi ortodox püspökséghez tartozó rutének uniója Parthén püspök irányításával. A század végéig Bereg, Ugocsa, Szatmár, Szabolcs és Zemplén déli területének papsága is egyesült Rómával. Legkésőbb – az 1710-20-as években tértek vissza a munkácsi püspökséghez, és ezzel lettek ugyancsak unitusok a korábbi máramarosi (ortodox) püspökség papjai és hívei. A rútének unióra lépésének egyik fontos mozzanata volt, hogy fenntartották az igényüket az önálló munkácsi rutén görög katolikus püspökség felállítására (pontosabban megtartására). Ennek megvalósulására azonban majd egy évszázadig kellett várniuk.
Róma előbb a magyarországi rutén görög katolikusok egyházi főhatóságává az egri püspököt tette meg, így tehát a latin egyházmegyébe tagolódtak. Az egri püspök nevezett ki azután helynököt számukra. A vikárius azonban felszentelt püspök volt, s így Bizánczy György “munkácsi püspök” idején fordultak ismét Rómához, hogy tisztázzák a munkácsi és az egri püspökség jogviszonyát. (A probléma ti. abból fakadt, hogy formailag még nem került felállításra a rutén görög katolikus egyházmegye, így a rutének püspöke nem volt megyés ordinárius.) A Hitterjesztés Kongregációja 1718. június 20-án foglalkozott az egri és a munkácsi püspökség jogviszonyával. Ekkor került szóba az egyesült papság ama kérése is, hogy a prímáson kívül más latin püspök ne avatkozzék egyházi ügyeikbe. A Kongregáció kimondta, hogy az egyesültek megyéspüspöke az egri püspök. Bizánczyt értesítették, hogy csak az ő engedélyével szentelhet papokat és építhet templomot.
Ezzel a vita az egri és a munkácsi püspökség között egy időre lezárult, hiszen a jogviszonyt Róma egyértelműen meghatározta. Az egyesült papság a döntést tudomásul vette. A munkácsi püspökség önállóvá válásához és az egyházmegye felállításához valószínűleg nagyban hozzájárult a máriapócsi csoda, Szűz Mária pócsi ikonjának 1696. november 4-től december 8-ig tartó könnyezése. A könnyező Szűzanya képének megtekintésére és az előtte való ima céljából több tízezres tömegek zarándokoltak egész Közép-Európából a kis faluba.
A két könnyező ikon Máriapócsot az érdeklődés középpontjába helyezte. Az első ikon 1696. november 4. és december 8. között könnyezett. Ezt az ikont I. I.ipót rendeletére Bécsbe szállították, és az ottani Szent István dómban helyezték el. E képről készült másolat került a pócsi templomban az eredeti helyére, ennek könnyezése 1715. augusztus 1-5. között történt.
A máriapócsi kegytemplom építését Bizánczy György kezdte el 1731-ben, és Olsavszky, Mánuel fejezte be 1756-ban. Jelenlegi alakját csak 1907-ben nyerte el. A bazilita kolostort Olsavszky püspök építtette 1749-1753 között. Barkóczy egri püspök tiltakozott a kolostor felépítése és a baziliták pócsi letelepedése ellen. Arra hivatkozott, hogy a zarándokok ellátásáról az őket kísérő papok gondoskodnak, másrészt a baziliták jelenléte veszélyeztetni a ferenceseknek a vidékről származó jövedelmét. Ezért a bécsi udvartól az építkezés beszüntetését kérte.
Olsavszkynak azonban sikerült megszereznie a Helytartótanácstól az engedélyt az építkezés folytatásához. A kolostor felépítéséhez és fenntartásához igen jelentős anyagi támogatást nyújtott Rácz Demeter, gróf Károlyi Ferenc görög szertartású jószágkormányzója. Az egyesült papok – mint említettük – tudomásul vették Róma döntését, mely kimondja, hogy megyésfőpásztoruk az egri püspök. A körülmények alakulása folytán azonban arra kényszerültek, hogy újra felvegyék a küzdelmet az egyházmegye függetlensége érdekében.
Időközben a királynő levelet intézett XIII. Kelemen pápához (1758-1769) a munkácsi egyházmegye felállítása érdekében (1766. április 30.). Ebben emlékeztet arra, hogy a szakadárok azzal a feltétellel egyesültek a katolikus egyházzal, hogy püspökségüket megtarthatják. Ezzel szemben az egri püspökök a fennhatóságuk elismerésére kényszerítették őket. Emiatt az egyesültek között oly nagy az elkeseredés, hogy veszélybe került maga az unió is. Ezért arra kéri a Szentszéket, hogy a munkácsi püspökséget, mely eddig csak nevében létezett, a kánoni előírásoknak megtelelően állítsa fel, annak javadalmazásáról ő gondoskodik.
A pápa a királynő előterjesztésével kapcsolatban a bécsi nunciatúrától és Eszterházytól kért felvilágosítást. A nunciatúra a királynő állításait megerősítő választ azonnal megadta. Eszterházy azonban arra hivatkozva, hogy bérmaúton volt, csaknem egy esztendő elteltével küldte el Rómába a kért információt.
XIII. Kelemen pápa Eszterházy érveit elfogadta, s az egyházmegye felállításához nem járult hozzá. A királynő a pápa döntését tudomásul vette; de Kaunitz kancellár által közölte Rómával, hogy tervét nem adta fel, hanem csak felfüggeszti.
Mária Terézia 1770. május 12-én levelet intézett XIV. Kelemen pápához (1769-1774), melyben a munkácsi püspökség szabályszerű felállítását kérte.
Erre XIV. Kelemen pápa 1770. november 24-én tudatta a királynővel, hogy kívánságát hajlandó teljesíteni. Majd hónapokon át tartó tárgyalás után – melynek során minden részletkérdést tisztáztak – a pápa 1771. szeptember 10-én kiadta az “Eximia rogalium” kezdetű bullát, mellyel felállította a munkácsi egyházmegyét.
A bulla kimondja, hogy a munkácsi püspököt – éppen úgy, mint az ország többi katolikus főpásztorát – a király nevezi ki, a pápa pedig megerősíti. Metropolitája az esztergomi érsek.
Az egyházmegye első, valóságos megyéspüspöke Bradács János lett, akit a pápa 1771. szeptember 26-án e tisztségében megerősített.

A románok bevándorlása Erdély területére szinte megállás nélkül folytatódott. Az erdélyi románok az ungrovalaehiai metropóliához tartoztak. Saját egyházi szervezetük az uralkodók támogatásával fejlődött ki. Báthory István erdélyi fejedelem uralkodása idején (1571-1576) két román püspökség alakult ki: a révi (vádi) és felsőszilvási (priszlopi). Az előbbihez kerültek a Torda, Kolozs, Dobaka, Kraszna, Belső- és Közép-Szolnok megyékben lévő ortodox egyházközségek. Az utóbbihoz pedig Erdély összes többi ortodox egyházközsége. A két püspökség területi beosztását a fejedelem határozta meg.
A törökök felett aratott győzelme után az osztrák hadsereg 1690-ben megszállta Erdélyt. Az önálló erdélyi fejedelemség megszűnt. Az erdélyi rendek Szebenben, majd Fogarason folytatott tanácskozások után, 1688. május 9-én aláírták a fogarasi nyilatkozatot. Ebben kijelentik, hogy Erdély visszatér Magyarországhoz, “amelytől az irigy sors és némelyek nagyravágyása szakította el. Elfogadja Lipót királynak és utódainak, mint örökös magyar királyoknak oltalmát, s önkéntesen, keresztény buzgalomból lemond a török véduraságáról”. Az Erdélybe bevonuló hadsereg tábori lelkészeinek legnagyobb része jezsuita szerzetes volt. Ezek szinte azonnal bekapcsolódtak a lelkipásztorkodásba, emellett az ortodox román papok között az unió gondolatát terjesztették.
Baranyi Pál László jezsuita, Gyulafehérvár plébánosa felvette a kapcsolatot a város ortodox metropolitájával, és igyekezett őt Teofillal az uniónak megnyerni. Baranyi már évek óta Erdélyben élt. Álruhában jött az országba. ahonnan a jezsuiták ki voltak tiltva. Pontosan ismerte az ortodox egyház lealázott helyzetét, és meggyőzte a metropolitát az unió előnyeiről. Baranyi helyzetét megkönnyítette I. Lipót 1692. augusztus 23-án kelt dekrétuma, melyben a király az unióra lépő román papoknak ugyanolyan kiváltságokat ígért, mint amilyenekkel a római katolikus lelkészek rendelkeztek. A jezsuiták a Bécsből kapott felhatalmazás alapján unió esetére politikai jogokat ígérgettek a románoknak, s nemcsak a papoknak, hanem a híveknek is.
Végül hosszas előkészület után Teofil érsek 12 esperessel 1697 márciusában értekezletet, “kis zsinatot” tartott Gyulafehérváron, melyen már nem a református szuperintendens, hanem Baranyi S. J. jelent meg. A főpásztor és az esperesek beható tárgyalások után a második ülésen, 1697. március 21-én kimondták az uniót. Kijelentették, hogy elfogadják és vallják mindazt, amit a római katolikus anyaszentegyház hisz és vall; de különösen azt a négy hittételt, ami eddig őket elválasztotta a római egyháztól: a pápa főségét, a tísztítóhely létét, a kovásztalan kenyér érvényes használatát a szent liturgiában, és a Filioque tanát, vagyis azt, hogy a Szentlétek az Atyától és Fiútól származik. Atanasie 1698. október 7-24. között Gyulafehérváron értekezletet tartott 38 esperessel. Ezen kimondták a római egyházzal való egyesülést. Az unió feltételeként kikötötték, hogy a keleti egyház rítusát és fegyelmi előírásait megtarthassák, a Julián-naptár szerint ünnepelhessenek, a püspöküket maguk választhassák, jelenlegi püspöküket tisztségéből senki el ne távolíthassa. Atanasie püspök 1699. szeptember 30-án szentszéki ülést tartott Gyulafehérváron és ezen kijelentette, hogy a román egyház csakis a katolikus egyházzal akar egyesülni. Miután a királyi diplomát az erdélyi országgyűlés kihirdette, a püspök a román egyház jogait biztosítva látta. Ezért úgy vélte, elérkezett az unió ünnepélyes kihirdetésének ideje.
Atanasie 1700. szeptember 4-15. között Gyulafehérváron “nagy zsinatot” rendezett, melyre meghívta az espereseket, a papokat és a nemeseket. Ilyen hatalmas méretű összejövetelt az erdélyi romának eddig még nem tartottak. Az első ülésen, szeptember 4-én Atanasie kidomborította az unió szellemi és anyagi előnyeit, hangsúlyozta, hogy a románok csak az unió révén szabadulhatnak meg lealázó helyzetükből. A román papság legnagyobb része hajlandónak mutatkozott az unió elfogadására, a Brassó, Hunyad és Szeben környékén élő papok ellenezték azt, de ezek többsége nem román, hanem görög, illetve szláv volt. A zsinat másnap. szeptember 5-én az uniót elfogadta. Az uniós okmányt az egész román papság (2270 pap) nevében Atanasie, 54 esperes és 1563 pap írta alá.
XIII. Ince pápa (1721-1724) 1721-ben kiadta a “Ratione congruit” kezdetű bullát, amellyel az Erdélyben élő egyesült oláhok, rutének, rácok, görögök és más nemzetiségűek – nyilvánvalóan magyarok és székelyek – számára Fogaras székhellyel új egyházmegyét alapított. Az új egyházmegye első megyéspüspöke Pataki lett. Kérésére III. Károly király az egyházmegyének adományozta az évi 3000 forintot jövedelmező szamosújvári és alsó-szombatfalvi kincstári uradalmat.

A magyarországi keleti szertartású katolikus egyházmegyékben egymástól eltérő jogszokások és fegyelmi előírások voltak érvényben, ami még a polgári közigazgatás szempontjából is tarthatatlan helyzetet teremtett. Az egységes jogszabályok kidolgozása – legalábbis a fontosabb kérdésekben – halaszthatatlan lett. Ez viszont szükségessé tette a püspökök személyes találkozását. Mária Terézia 1773. február 24-én kelt dekrétumával szinódusra hívta meg a keleti szertartású katolikus püspököket. Elrendelte, hogy együtt jelöljék meg azokat az egyházi könyveket, amelyeknek kinyomtatását szükségesnek tartják; állapítsák meg azok nyelvét, döntsenek a vitatott szövegek kérdésében.
A bécsi horvát kollégiumban tartott konferencián részt vett Vasilije Bozickovic szerb görög katolikus szvidnici, Bacsinszky András munkácsi és Grigoriu Maior fogarasi püspök, továbbá minden egyházmegyéből néhány tanácsadó. Kovács Meletius nagyváradi vikárius nem vett részt az értekezleten, de magyar nyelvű levelében bejelentette, hogy a határozatokat eleve elfogadja. Az értekezlet 1773. március 1-jén kezdődött és május 6-án fejeződött be. A résztvevők ezalatt 19 ülést tartottak. Az üléseken felvett jegyzőkönyvek, s az ott hozott határozatok híven tükrözik a magyarországi keleti szertartású katolikusok vallási életét és társadalmi helyzetét, s így ezek a kor történetének leghitelesebb forrásai.
A püspökök 17 szláv és román nyelvű egyházi könyv kiadásáról hoztak határozatot. Abban egyetértettek, hogy ezekben a könyvekben a Filioque-t mindkét hitvallásba be kell iktatni. A szláv ortodox szentek tiszteletének kérdésében azonban nem tudtak megegyezni. Mária Teréziának az volt a kívánsága, hogy a főpásztorok az ünnepek számát 16-ra csökkentsék. Ezt az intézkedést is rendkívül súlyos viták előzték meg. I. Lipót király az 1692-ben kiadott kiváltságlevélben elrendelte, hogy az egyesültek a Julián-naptár helyett vezessék be a Gergely-naptárt, vagyis ünnepeiket ugyanakkor tartsák, mint a latinok. Az egyesült püspökök ennek az intézkedésnek a végrehajtását meg sem kísérelték. Bizánczy a kancelláriához benyújtott felterjesztésében ezt azzal indokolta meg, hogy a Gergely-naptár bevezetése az unitusok között zavargásokat támasztana, a szakadárokat pedig elriasztaná az uniótól. III. Károly király elfogadta Bizánczy érveit, s a kiváltságlevelet az együttünneplésre vonatkozó rendelkezés nélkül erősítette meg (1720). Viszonzásul a megyék a megújított kiváltságlevél kihirdetését nem akarták megengedni. Arra hivatkoztak, hogy ha az egyesültek az uralkodónak az ünneplésre vonatkozó parancsát nem teljesítik, annak többi rendelkezése is érvényét veszti. Az ünnepek problémája állandóan felszínen volt. A megyék ismételten követelték, hogy az unitusok ünnepeljenek együtt a latinokkal, mert ha a földesurak jobbágyaikat sem a görög ünnepeken nem dolgoztathatják, szinte nem is marad munkanap, amelyen kötelezettségeiket teljesíthetik.
A szakadármozgalom sikerei meggyőzték a királynőt, hogy a görögöket nem lehet kényszeríteni a Gergely-naptár elfogadására. Ezért a megoldást az ünnepnapok csökkentésétől várta. Előterjesztésére XIV. Benedek pápa 1754-ben a latin ünnepek számát 16-ban állapította meg, ezért ugyanennyire akarta csökkenteni az egyesültek ünnepnapjait is. Jellemző, hogy az egyesült egyházmegyékben még az ünnepek száma sem volt azonos. A szidniciben 30, a munkácsiban 34, a fogarasiban pedig 29 ünnep volt. A püspökök meghatározták azt a 16 ünnepet, melyet továbbra is meg kell tartani, de kérték a királynőt, hogy ezen kívül még három ünnepnapot engedélyezzen. Ugyanakkor a főpásztorok azt is kérték a királynőtől, hogy az ünnepek csökkentését rendelje el az ortodox felé is, sőt azt kívánták, hogy az ortodoxok ezt korábban, de legalábbis velük egy időben közölje híveikkel.
Mivel egyes helyekről, elsősorban Máramaros megyéből oly panaszok érkeztek, hogy az egyesült papok rendkívül magas stólát kérnek híveiktől, a püspökök az Olsavszky Emmanuel által 1752 körül megállapított stóladíjszabás megerősítését javasolták. A főpásztoroknak ez a vádaskodás alkalmat adott arra, hogy részletes jelentést készítsenek papjaik életkörülményeiről, hogy problémáikat feltárják, s azok megoldását sürgessék.
A jelentés szerint a papok túlnyomó többsége végső nyomorban tengődik, életszínvonaluk messze elmarad az ortodox és a protestáns lelkészekétől, sőt még a jobbágyokét sem éri el. Az egyházmegyei hatóságoknak nincs tudomásuk arról, hogy a stóla vonatkozásában bárhol is túlkapás történt volna. Ha azonban ez mégis előfordul, csakis azzal magyarázható, hogy számos paróchián a lelkészeknek úgyszólván egyedüli jövedelmük a stóla. A megélhetésért folytatott kemény küzdelem mellett sem művelődésre, sem pedig intenzív lelkipásztorkodásra lehetőségük nem marad. A világi hatóságok semmibe sem veszik a papok mentességére vonatkozó királyi rendeleteket, méltatlanul bánnak velük. A latin szertartásúak és az ortodoxok egyaránt előítélettel viseltetnek velük szemben, sőt néha valósággal gyűlölik őket. Különösen a fogarasi egyházmegyében válságos a papság helyzete és ezen keresztül az unió sorsa is.
E problémák megoldása érdekében a főpásztorok mindenekelőtt arra kérték a királynőt, hogy léptesse életbe az egyesült papok számára kiadott királyi kiváltságleveleket, melyek szerint őket ugyanazon jogok illetik meg, mint a latin szertartású papokat. Segítse elő a lelkészlakások építését, mert a legtöbb helyen a papoknak nincs megfelelő lakásuk. Rendelje el, hogy minden egyházközségben mérjék ki a paróchiás földet, s állapítsák meg, hogy a hívek milyen mértékben kötelesek papjaikat anyagilag támogatni. Utaljon ki államsegélyt azoknak a papoknak, akiknek megélhetését a helyi jövedelem nem biztosítja. Szólítsa fel a megyéket és földesurakat, hogy állítsanak fel iskolákat a keleti szertartásúak által lakott területeken. Rendelje el azt is, hogy a hatóságok és a nyilvánosan megjelenő sajtótermékek a Rómával egyesült keletieket ne görög szertartású egyesületeknek, hanem görög szertartású katolikusoknak, papjaikat pedig nem pópának, hanem lelkészeknek vagy paróchusoknak nevezzék.
A szinódus a keleti szertartású hívek helyzetével is foglalkozott. A püspökök azt kívánták, hogy híveik képességeiknek és képzettségüknek megfelelően érvényesülhessenek a társadalomban, gyermekeik pedig szabadon látogathassák az iskolákat. Végül a szinódus a latin és görög szertartásúak között felmerült legsúlyosabb problémákkal foglalkozott. A püspökök megállapították: egyházmegyéikben ismételten előfordult, hogy római katolikus szervezetek ún. népmissziót, vagyis lelkigyakorlatot tartottak görög szertartású hívek számára azért, hogy őket a latin szertartásnak megnyerjék. Kérték a királynőt: ennek a törvényellenes eljárásnak vessen véget, tiltsa meg a latin szerzeteseknek, hogy egyházmegyéikben engedélyük nélkül népmissziót rendezzenek. A főpásztorok arra is kérték a királynőt: lépjen közbe a latin szertartású püspököknél, hogy papjaikat a görög szertartásúak iránti megértésre és szeretetre buzdítsák.
Mária Terézia a magyar kancellária véleményének meghallgatása után, 1773. június 28-án a szinódus határozatait jóváhagyta és utasítást adott az ott felszínre került problémák megoldására. Az utasítás nyomatékosan felhívja a cenzor figyelmét arra, hogy a szent liturgiát az előírásoknak megfelelően végezze, mert ezzel is azt bizonyítja, hogy a unió nem jár együtt a szertartás megváltoztatásával, vagy a rítusok keveredésével, mint ahogy a nem egyesültek gondolják. A kiadásra kerülő könyvekben vigyáznia kell a liturgikus szövegek tisztaságára. A Hitvallásba a Filioque-t be kell iktatni, de széljegyzetben fel kell tüntetni, hogy bár a görögök elfogadják e dogmát, a Hiszekegyet mondhatják anélkül is. Ezzel az intézkedéssel Mária Terézia a nem-egyesültek megnyerését akarta elősegíteni. Bozickovic, s az új cenzor azonban fellebbezést nyújtott be a széljegyzet ellen a Hitterjesztés Kongregációjához. Az ünnepek számának csökkentéséhez VI. Pius pápa (1775-1799) is hozzájárult. A szláv ortodox szentek tiszteletének kérdésében a Szentszék csak a XX. század negyvenes éveiben mondta ki a döntést, amikor a Keleti Kongregáció az ószláv liturgikus könyvek új kiadását készítette elő. A döntés értelmében továbbra is tisztelhetők azok a szláv ortodox szentek, akik a firenzei zsinat előtt éltek, s nem voltak hierarchiák.
A püspökök szinódusa új korszak kezdetét jelenti a magyarországi görög katolikusok történetében. Az egyházi könyvek kiadásával lehetővé vált a szertartások pontos és egyöntetű végzése. A lelkészek anyagi gondjai általában nagy mértékben csökkentek, sőt sokfelé meg is szűntek. A rendszeres lelkipásztorkodás valójában csak most kezdődött meg minden paróchián.
A királyi kiváltságlevél intézkedéseinek végrehajtásával a papság társadalmi helyzete is rendeződött: a polgári jog szempontjából ténylegesen egyenrangú lett a latin szertartású klérussal. Sőt, a görög katolikus papság – elsősorban a munkácsi egyházmegyében – a népre gyakorolt rendkívüli befolyása révén jelentős társadalmi tényezővé vált.
A szinódus után megkezdődött. az értelmiségi réteg kialakulása a munkácsi egyházmegyében is. Az értelmiségiek általában a latin szerzetesek iskoláiban nevelkedtek. Ezekből az intézményekből nyelvben és érzésben magyar növendékek kerültek ki. Bacsinszky püspök 1794. március 14-én kelt körlevelében szóvá is teszi, hogy “lelkészeinknek az iskolából kikerülő és papi pályára készülő fiai szlávul olvasni nem tudnak”. Mária Terézia felismerte, hogy a délszláv görög katolikusok csaknem tragikus helyzetének az egyik legfőbb oka az, hogy főpásztoruk latin püspöknek van alárendelve. Emiatt fejlődött vissza a délszlávok uniója, s ez a helyzet a két szertartás között is állandó viszályok forrása. A királynő elhatározta, hogy ennek az áldatlan állapotnak egy független görög szertartású katolikus egyházmegye felállításával véget vet. Az Apostoli Szentszékhez fordult és kérte a szvidnici püspökség kanonizációját. Róma erre kész is volt. A tárgyalások azonnal megindultak. Miután az előkészítő tárgyalások befejeződtek, VI. Piusz pápa (1775-1799) 1777. június 17-én kiadta a “Charitas illa” kezdetű bullát, amellyel felállította a Körösi Egyházmegyét.
1. A horvátországi unitus délszlávoknak eddig is volt egyházi szervezetük, a szvidnici püspökség, melyet apostoli vikáriátusnak tekintettek. Ezt a püspökséget nem szüntetik meg, hanem “Körösi Egyházmegye” néven a latin szertartásúaktól független szervezet lesz, melynek metropolitája az esztergomi érsek.
2. A szvidnici püspökséget azért kellett kanonizálni, hogy Horvátországban és Szlavóniában minden rítusnak saját püspöke legyen. A nem egyesült rácoknak saját püspökeik vannak, akik teljes püspöki hatalommal rendelkeznek. Méltó tehát, hogy az unitusok főpásztorát is teljes püspöki jogkörrel ruházzák f el.
3. Az egyesült püspöknek nemcsak az a feladata, hogy az unitus híveket kormányozza, hanem az is, hogy visszatérítse azokat, akik az uniótól elpártoltak.
4. Az alapító bulla rendelkezése értelmében az új egyházmegyéhez 6 paróchia kerül, kb. 7000 hívővel. Ezek közül 4 paróchia Zumberakban, 2 pedig Bácskában volt.
Az egyházmegye első püspöke az eddigi vikárius Vasilije Bozickovic lett (1777-1785). Az egyházmegyei központ kiépítéséig a főpásztor a püspökség birtokán, a Szerém megyei Siden telepedhetett volna le. Itt azonban sem templom, sem püspöki lakásnak megfelelő épület nem volt ezért a püspök a szeminárium birtokán, Pribicen telepedett le. A püspökség 1799-ben megkapta a feloszlatott Jezsuita Rend Tkalec községben lévő birtokát. Ekkor a püspök ideköltözött, a szertartásokat a zágrábi püspök engedélyével a község római katolikus kápolnájában végezte.

A román görög katolikusok vezetői már régóta törekedtek, hogy kieszközöljék a román metropolita és új püspökségek felállítását. Ezen óhajuk a szabadságharc leverése után teljesült. Ekkor ugyanis a románok az 1848-ban tanúsított lojális magatartásukra hivatkoztak, s ezzel megnyerték terveik számára az udvar jóindulatát. A román hierarchia kiépítése indokolt volt, hiszen a Fogarasi Egyházmegyének 1357 paróchiáját egyetlen főpásztor eredményesen adminisztrálni aligha volt képes. Másrészt a bécsi kormányzat a hierarchia kifejlesztésével jutalmazni is akarta a románokat, amiért a szabadságharc idején a dinasztia érdekében a magyarok ellen fegyvert fogtak.
A bécsi kormány utasítására Scitovszky János esztergomi érsek Magyarország hercegprímása (1849-1866) Vasile Erdélyi nagyváradi püspök elnökletével bizottságot hozott létre, melynek az volt a feladata, hogy készítsen tervezetet a román egyházi szervezet továbbfejlesztésére. A bizottság jelentése alapján a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1850. november 18-án azt javasolta az uralkodónak, hogy: a fogarasi püspökséget emelje érsekség rangjára, továbbá Szamosújvár és Lugos székhellyel állítson fel két új román egyházmegyét. Azt is javasolta, hogy a nagyváradi, valamint a két új egyházmegyét a román metropóliába ossza be. A püspöki kar ezenkívül javaslatot tett a királynak a káptalanok szervezésére, a főpásztorok, a kanonokok fizetése, az egyházmegyék anyagi támogatása, valamint az új főpásztorok kinevezése ügyében is. Ferenc József király a püspöki kar előterjesztését 1850. december 12-én változtatás nélkül elfogadta, s azt megerősítés végett elküldte Rómába. IX. Piusz pápa azonban azt kívánta, hogy előbb az esztergomi érsek adjon nyilatkozatot, hogy a románok feletti metropolitai joghatóságról lemond, a fogarasi, a nagyváradi és a munkácsi püspökök pedig jelentsék ki, beleegyeznek abba, hogy joghatósági területükről paróchiákat csatolnak át a létesítendő új egyházmegyékbe. Miután a pápa a nyilatkozatokat megkapta, az 1853. november 26-án kiadott “Ecclesiam Christi” bullájával kanonizálta a román érsekséget és a két új püspökséget. A pápa román érsekséget Gyulafehérvár-Fogarasi érsekségnek nevezte el. A “Gyulafehérvár”-i cím emlékeztet az erdélyi román főpásztorok unió előtti címére.
A Gyulafehérvár-Fogarasi érseket a király nevezte ki azon három jelölt közül, akiket – jogszokás alapján – az érsekjelölő zsinaton választottak ki. A jelölőgyűlést a király engedélyével és a királyi biztosok jelenlétében tartották meg. Ezen nemcsak a főegyházmegyei, hanem a belőle kihasított Szamosújvári és Lugosi Egyházmegyéhez csatolt területek küldöttei is jelen voltak. A főegyházmegyéből 109, ,a szamosújvári egyházmegyéből 87, a lugosiból pedig 12, vagyis összesen 208 küldöttnek volt szavazati joga. Azt a három egyént, aki a legtöbb szavazatot kapta, érsekjelöltnek tekintették, és az eredményt felterjesztették a király elé. A zsinat után a metropóliához tartozó megyéspüspökök a jelöltekről a vallás- és közoktatásügyi miniszternek írásbeli véleményt nyújtottak be, tehát a választásban nekik is szerepük volt. A három jelölt közül egyet a király érseknek nevezett ki, a pápa pedig a kinevezést prekonizálta.
A Gyulafehérvár-Fogarasi Metropólia jogszabályait az 1872-ben, 1882-ben és 1900-ban Balázsfalván rendezett tartományi zsinatokon dolgozták ki. E jogszabályok az egyházi élet minden területére kiterjednek. Foglalkoztak a pápai hatalommal, a metropólia, a püspökök, a főesperesek, a paróchusok, a segédlelkészek jogaival és kötelességeivel, a különböző szintű zsinatokkal, az egyházi javakkal, a szentségek kiszolgálásával, a szent liturgiák végzésével, a papok életével, és általában a fiatalok nevelésével, az egyházi bíróságokkal stb. Foglalkoztak a román metropólia jogi helyzetével is. Az első tartományi zsinat ünnepélyesen kinyilvánította, hogy az érseki tartomány független minden más egyházi provincia joghatóságától, és közvetlenül az Apostoli Szentszéknek van alárendelve. A legfontosabbnak tűnő harmadik zsinaton öt fejezetből álló határozatot hoztak a Gyulafehérvár-Fogarasi Érseki Tartomány függetlenségéről. E határozat első fejezete leszögezi: a metropóliát valamennyi egyházközséggel és összes híveivel együtt az “Ecclesiam Christi” bulla kiemelte az esztergomi érsek joghatósága alól, és közvetlenül az Apostoli Szentszéknek rendelte alá. Ennek megfelelően a metropólia felett a saját tartományi zsinaton kívül csak a Római Szentszék gyakorolhat joghatóságot. A zsinat – miután nyomatékosan hangsúlyozta függetlenségét és különállását –, a határozat ötödik fejezetében kimondja: a provincia kész együttműködni a latin szertartású katolikus egyház vezetőivel minden olyan dologban, ami Magyarország katolikus egyházának javát szolgálja. A zsinati határozatokat az Apostoli Szentszék jóváhagyta.
Miután IX. Piusz pápa a fogarasi püspökséget érsekség rangjára emelte. I. Ferenc József király Sterca Sulutiut, az eddigi fogarasi püspököt, 1854. március 17-én érsekké nevezte ki. Az új érseket Michele Viale Prela bécsi nuncius iktatta be méltóságába, 1855. október 23-án, a balázsfalvi székesegyházban, herceg Schwarzenberg Károly, Erdély kormányzója és Haynald Lajos, gyulafehérvári római katolikus püspök, valamint a metropóliához tartozó három görög katolikus püspök jelenlétében. A nuncius ugyanekkor átadta Sterca Sulutiunak az érseki palliumot.

Kovács Meletius püspök, a Nagyváradi Egyházmegye területén élő görög katolikus ritusvikárius, a bécsi udvarnak ismételten tudomására hozta, hogy az unió terjedésének az a legfőbb akadálya, hogy az unitusok római katolikus megyéspüspök joghatósága alatt élnek. Azt is jelentette, hogy az unitus románok azt kívánják, hogy saját megyéspüspökük legyen. Patachich Ádám nagyváradi római katolikus megyéspüspök (1759-1776) azonban tiltakozott az unitus püspökség felállítása ellen. Kovács Meletius 1775. április 11-én meghalt. Ekkor Mária Terézia elhatározta, hogy a nagyváradi római katolikus püspök joghatósága alatt élő románok számára külön egyházmegyét alapít. Úgy vélte, hogy csak ezzel lehet megerősíteni az uniót és elősegíteni annak terjedését.
A királynő Moise Dragas (az oklevelekben: Drágossy, Drágosi Mózes) nagyváradi esperest 1776. július 26-án nagyváradi görög katolikus püspöknek nevezte ki. Miután a bécsi kormány a püspök javadalmazása körül felmerült vitás kérdéseket megoldotta, VI. Piusz pápa (1775-1799) Mária Terézia kérésére 1777. június 16-án kiadta az “Indefessum” kezdetű bullát, melyben megszünteti a nagyváradi görög rítusvikáriátust és felállítja a nagyváradi görög katolikus egyházmegyét, és azt az esztergomi metropóliába osztja be. A pápa az “Apostolatus Officium” kezdetű bullájával prekonizálta Drágossy Mózest, az új egyházmegye első püspökét.

A nagyváradi római katolikus egyházmegye híveinek háromnegyed része görög szertartású volt, ezek az új egyházmegye felállításával saját egyházi szervezethez jutottak.
I. Ferenc József király főkegyúri hatalma alapján 1850. december 12-én felállította a Lugosi Egyházmegyét, s IX. Piusz pápa azt 1853. november 26-án “Apostolicum ministerium” bullájával kanonizálta. Az új egyházmegyébe 113 paróchia került 51.788 hívővel. Ebből 22 egyházközség és 12.806 hívő a Nagyváradi, 91 egyházközség és 38.982 hívő a Fogarasi Egyházmegyéhez tartozott. Joghatósági területe Krassó-Szörény, Temes, Torontál, és Hunyad vármegyére terjedt ki. A király hattagú káptalant is szervezett. Ferenc József a Lugosi Egyházmegye első püspökévé Alexandru Dobra nagyváradi kanonokot nevezte ki 1854. március 17-én. IX. Piusz pápa Dobrát november 17-én prekonizálta, Sterca Sulutiu érsek pedig saját érseki beiktatásának napján, 1855. október 28-án Balázsfalván, Erdélyi Vazul nagyváradi görög katolikus és Haynald Lajos erdélyi római katolikus püspökök közreműködésével felszentelte.
Ferenc József király 1850. december 12-én felállítatta a Szamosújvári Egyházmegyét, s azt IX. Piusz pápa az “Ad Apostolicam sedem” bullájával 1853. november 26-án kanonizálta. Az új egyházmegyéhez 634 paróchia és 410.000 hívő került. Ezek közül 540 egyházközség 350.000 hívővel a fogarasi 94 egyházközség 60.000 hívővel pedig a Munkácsi Egyházmegyéhez tartozott. A király az egyházmegyében 6 kanonoki stallumból álló káptalant létesített. Az egyházmegye első püspöke Joan Alexi lett.

Mint említettük, a Munkácsi Egyházmegye első püspöke Bradács János volt. Utóda Bacsinszky András hajdúdorogi főesperes, paróchus lett. Mária Terézia 1772. augusztus 5-én munkácsi püspöknek nevezte ki. XIV. Kelemen pápa (1759-1774) a kinevezését 1773. január 25-én megerősítette, s Vasilije Bozickovic püspök június 6-án Bécsben felszentelte. Bacsinszky nevéhez fűződik az egyházmegye megszervezése. Mária Terézia királynő a Munkácsi Egyházmegye székhelyét 1775-ben Ungvárra tette át. Ennek egyrészt az volt az oka, hogy Ungvár földrajzi helyzete kedvezőbb volt, az egyházmegye központjában feküdt és könnyebben meg lehetett közelíteni, mint Munkácsot. Másrészt Ungváron megvoltak az egyházmegyei központ számára szükséges épületek, amelyek felépítéséről egyébként az államnak kellett volna gondoskodnia. A feloszlatott jezsuita rend temploma lett ugyanis – némi átalakítással – a székesegyház, a rend kollégiuma pedig a püspöki rezidencia. A papnevelő intézetet a Drugeth várban helyezték el.
A királynő 1776. július 12-én héttagú káptalant állított fel. Az első kanonokokat 1776. október 25-én nevezte ki. Fizetésükről is ő gondoskodott. A munkácsi püspököknek földbirtokuk nem volt. Csupán két bizonytalan jövedelmi forrás állt rendelkezésükre: a katedratikum, vagyis az a csekély összeg, melyet a papok vagy egyházközségek a püspöknek évente befizettek, valamint a papszentelések után járó illeték. Egy 1737. évi hivatalos kimutatás szerint a püspöknek egész évi jövedelme mindössze 1.045 forint és 66 krajcár volt, ezért rendkívül szűkös körülmények között élt. Blazsovszki püspök kérésére az uralkodó 1738-tól kezdve évi 1.000 forint segélyt utalt ki a lelkészpénztárból a munkácsi püspöknek. Ez az összeg állandóan emelkedett és a székhely Ungvárra való áthelyezése idején már elérte a 10.000 forintot. Mária Terézia 1776. október 23-án kelt adománylevelével ezen összeg helyett a tapolcai apátságot adományozta a munkácsi püspökségnek. Bacsinszky András – elsőként a magyarországi görög katolikus püspökök közül – a főrendiház tagja és valóságos belső titkos tanácsos lett.
A püspök az egyházmegye kormányzásának megkönnyítésére, a már meglévő vármegyei vikáriátus mellett felállította a szatmári (1776) és a kassai (1787) külhelynökséget. Megalapította a püspöki könyvtárat és levéltárat. A könyvtár alapját Olsavszky hagyatékából, valamint az ungvári jezsuita rendházból származó könyvek képezték. E két forrásból származó könyvekből a püspök 1775. augusztusában létrehozta a püspöki könyvtárat, melynek sajátjából 9.000 kötetet ajándékozott. Bacsinszky az ügyiratok rendezésével megteremtette a püspöki levéltár alapjait. 1796-ban a levéltár gyarapítása érdekében körlevelet intézett papjaihoz, melyben elrendelte, hogy a paróchiákon és a templomokban található régi iratokat küldjék be a levéltárba. A püspök Ungváron tanítóképzőt állított fel, (1793). Óegyházi szláv nyelven kiadta a katekizmust és a Bibliát. A teológián, ahol magyar, ruszin, szlovák és román papnövendékek tanultak, fokozatosan bevezette a latin nyelvű oktatást. 1809-től már minden teológiai tantárgyat latinul adtak elő. Körleveleiben többször is előírta a hitoktatást és a prédikáció kötelező végzését. Bacsinszky András 1809. december 19-én halt meg. Őt tartják a Munkácsi Egyházmegye legnagyobb püspökének.
Az 1771-ben felállított Munkácsi Egyházmegye 13 vármegyére terjedt ki és 711 egyházközség tartozott hozzá. Mint említettük, a Bizánczy püspök idején felállított máramarosi külhelynökség mellé II. József király az egyházkormányzat megkönnyítésére megalapította a szatmári és a kassai külhelynökséget. 1810-ben, amikor a munkácsi püspöki szék üresen állt, a munkácsi szentszékben felmerült a hatalmas terjedelmű munkácsi egyházmegye felosztásának gondolata. Ezt az eszmét magáévá tette az eperjesi szentszék is. Állásfoglalását az 1810. május 16-án tartott ülésen azzal indokolta, hogy egy ilyen nagy egyházmegye kormányzása egyetlen ember teljesítőképességét felülhaladja. Az I. Ferenc király által Budára összehívott egyházügyi értekezlet a munkácsi egyházmegye felosztása mellett foglalt állást. A király a bizottság álláspontját elfogadta, s 1816. február 6-án felállította az Eperjesi Egyházmegyét, melyet VII. Piusz pápa 1818. szeptember 22-én kiadott “Relata semper” kezdetű bullájával kanonizált. A pápa az új egyházmegyét az esztergomi metropóliába osztotta be. Az Eperjesi Egyházmegyéhez 5 főesperesi és 17 esperesi kerületbe beosztott 193 paróchia került 148.987 hívővel.

A görög katolikus magyarok a Hajdúdorogi Egyházmegye felállítása előtt szláv és román liturgikus nyelvű egyházmegyékben éltek. A magyar nyelv liturgikus használata a prédikációkra és néhány énekre szorítkozott, melyeket a magyar egyházközségekben működő lelkészek fordítottak le. E szövegek kéziratos másolással terjedtek el.

Az Apostoli Szentszék a Munkácsi és az Eperjesi Egyházmegye főpásztorát a ruténok püspökének kezdte nevezni, a fogarasi érsekséget pedig – az alapító bulla tanúsága szerint – kifejezetten a románok számára szervezte. Mindez arra vall, hogy Rómának nem volt tudomása arról, hogy az országban görög katolikus magyarok is élnek. Ugyanakkor hazánkban egyre nehezebbé vált a görög katolikus magyarok sorsa. Felélénkült a nemzetiségi mozgalom. A nemzetiségek 1861-ben kongresszusokat tartottak, s ezekben megfogalmazták követeléseiket. A magyarság e követelések ellen szenvedélyesen tiltakozott, mert azokban a magyar állam területi épsége elleni támadásokat látott.
A közvélemény az idegen liturgikus nyelv miatt szembefordult a görög katolikus magyarokkal is. A magyar vidékeken működő görög katolikus papokat azzal vádolták, hogy fő feladatuknak nem népük szolgálatát, hanem az idegen szertartási nyelv fenntartását tekintik. A létében fenyegetett görög katolikus magyarság védekezésre kényszerült. Mindenekelőtt egyes görög katolikus lelkészek valamennyi nyilvánosan végzett szertartást magyarra fordítottak. Ezt követően a hajdúdorogiak főpásztorukat, Popovics Vazul munkácsi püspököt kérték, intézkedjen, hogy “a magyar óhitűek egyházi nyelve tökéletesen, és teljesen, minden idegen kizárásával magyar legyen”. A püspök a kérelmet előterjesztő dorogi küldöttség előtt “megígérte a magyar szertartás behozatalát, mihelyt a fordítások a cenzúrán keresztül mennek, s ellenük hittani szempontból kifogás nem lesz”.
Scitovszky János esztergomi érsek (1849-1866) felszólítására azonban a püspök 1863. május 22-én kiadott körlevelében kénytelen volt elrendelni, hogy a lelkészek “a szent liturgiát további intézkedésig, vagyis addig, míg ennek magyar fordítása az illetékes hatóságoktól hitelesítve nem lesz, s innen ki nem adatik”, kizárólag egyházi szláv nyelven végezzék. Ugyanakkor engedélyt ad arra, hogy “azokon a helyeken, ahol a szükség kívánja”, a papok az Evangéliumot, valamint a “Hiszem Uram és vallom” kezdetű imádságot magyarul mondják, a hívek pedig magyarul énekeljenek.
Hajdúdorog egyházi és világi vezetői arra a meggyőződésre jutottak, hogy a magyar liturgia csak magyar egyházmegyében valósulhat meg, ezért most már annak felállításáért indítottak mozgalmat. 1866 májusában közgyűlést tartottak, melyről feliratot intéztek I. Ferenc József királyhoz (1848-1916), Simor János hercegprímáshoz (1867-1891), a főkancelláriához és az országgyűléshez. Ezekben a kérvényekben előadják, hogy a görög katolikus magyarok az idegen nyelven végzett szertartások miatt a vallás vigasztalásban nem részesülnek, a közvélemény pedig ugyanezért nem tartja őket magyaroknak. Nyomatékosan hangsúlyozzák, hogy megyéspüspökeiktől száz év óta hiába kérik a magyar liturgia bevezetését, és már nem is bíznak abban, hogy a jelenlegi egyházmegyei keretek között erre sor kerülhetne, mert bár a munkácsi egyházmegyei hatóság a magyar hívek kérését mindig jogosnak ítélte, de annak teljesítését mégis megtagadta. Arra hivatkozott, hogy nincsenek megfelelő magyar szertartási könyvek, sőt azt is említette, hogy a teljes magyar liturgia bevezetésére a pápa engedélye nélkül nem kerülhet sor. Ez az állítás – szerintük – ellenkezik az uniós okmánnyal, de Popovics püspök a hajdúdorogiaknak megígérte, hogy a pápai engedélyt kieszközli, mert “annak semmi törvényes akadály sem áll útjában”. A püspök meghalt, és “az egyházi kormányzatnál lévő befolyást gyakorló egyházi férfiak egy része a divatos ruthenistikus törekvések buzgó támogatója lévén, bennünket is saját érdekökből... rosszakaratúlag oroszoknak tartván, a képzelt Ruthénia híveiül kívánnak tekinteni...” Ezek akadályozzák a magyar görög katolikusok törekvéseinek teljesülését. Ezért a hajdúdorogiak kérik: “1. Az összes magyarországi magyar ajkú görög rítusú katolikusok részére egy külön, önálló magyar püspökség felállítását. 2. Ha azonban az ország jelenlegi gazdasági helyzete ezt nem tenné lehetővé, átmeneti megoldásként a magyar ó-hitűek egyházi ügyeinek vezetésére Hajdúdorog székhellyel létesítsenek vikáriátust”. 3. Végül engedélyt kérnek arra, hogy a görög katolikus magyarok belső ügyeinek rendezésére Hajdúdorogon értekezletet tarthassanak. Az országgyűléshez intézett feliratban tiltakoznak az ellen, hogy őket bárki orosznak, vagy oláhoknak, az újabb elnevezés szerint románoknak, vagy ruténeknek nevezhesse. “Mert – mint írják – mi magyarok vagyunk, s az örökké valóságig azok akarunk maradni”. A hajdúdorogiak a felterjesztésre sehonnan sem kaptak választ. Annyit azonban elértek, hogy a görög katolikus magyarok problémáira szinte az egész ország felfigyelt.
A magyar liturgia ügyében számos szabolcsi és zempléni község is feliratot intézett az országgyűléshez. Dorog elérkezettnek látta az időt az országos kongresszus összehívására. Megalakult az előkészítő bizottság, mely elhatározta, hogy a kongresszust 1868. április 16-án tartják meg. Meghívót küldött – Erdély kivételével – a magyar egyházközségeknek, valamint azoknak a városoknak, melyekről feltételezte, hogy érdeklődnek a magyar görög katolikusok problémái iránt. A közgyűlésen 33 egyházközség képviseletében 220 küldött és 20 lelkész jelent meg. 19 egyházközség és 11 lelkész levélben jelentette be, hogy az értekezlet határozatait eleve elfogadja. A kongresszus Farkas Lajos elnökletével elhatározta, hogy a királyhoz és országgyűléshez fordul, s kéri: 1. A magyar püspökség felállítását Hajdúdorog székhellyel.
2. A szertartási könyveknek a vallás- és tanulmányi alap költségén való lefordítását. 3. A magyar liturgikus nyelv szentesítésének kieszközlését az illetékes helyen, ha ez “csakugyan szükséges lenne”. A közgyűlés a kérvények megszerkesztésére, valamint a magyar görög katolikusok ügyeinek további intézésére Állandó Végrehajtó Bizottságot szervezett, melynek elnöke Farkas Lajos lett. Az állandó bizottság által megszerkesztett kérvényeket 24 tagú küldöttség vitte a fővárosba. A küldöttség vezetője Sillye Gábor, a Hajdúkerület főkapitánya volt. A kérvényeket Andrássy Gyula miniszterelnök (1867-1871) és Szentiványi házelnök vette át. A küldöttség tagjai látogatást tettek az ország vezető politikusainál, s pártfogásukat kérték. Az államférfiak kijelentették, hogy a magyar görög katolikusok ügyét a nemzet ügyének tekintik s támogatják azt. Fogadta őket Simor János hercegprímás is. Az érsek közölte velük, hogy a püspökség felállításával kapcsolatban nem lát semmi nehézséget, de a magyar liturgikus nyelv ügyében Rómához kell fordulni. Nem titkolta, hogy ennek elintézésére hosszabb időre lesz szükség.
Az országgyűlés a kongresszus kérelmét soron kívül tárgyalta s azt jogosnak ítélte. Az ország törvényhatóságai annak teljesítését a képviselőházhoz intézett feliratokban sürgették; ugyanezt követelte a sajtó is. Érthető, hogy a mozgalom vezetői biztosak voltak abban, hogy rövidesen sor kerül a püspökség felállítására. Nem is vették észre, hogy milyen végzetes hibát követtek el, amikor a magyar püspökséget és a magyar liturgia igényét összekötötték. Hiszen a Szentszék egy új püspökséget szívesen felállított volna, de a kizárólag a nép nyelvén végzett liturgiát ebben az időben még nem volt hajlandó eltűrni, még kevésbé engedélyezni.

Az országos kongresszus kérvényeire éveken keresztül nem érkezett válasz. Az állandó bizottság sürgetésére a kormány tárgyalásokat folytatott Pankovics munkácsi püspökkel; ennek eredményeképpen a király 1873-ban felállította a hajdúdorogi külhelynökséget. A vikáriátust Pankovics utóda, Pászthélyi Kovács János (1875-1891) szervezte meg. Helynökké Danilovics János kancellár-kanonokot nevezte ki, s gondjaira bízott 33 Munkácsi Egyházmegyéhez tartozó paróchiát. A helynökség eszméjét – mint ismeretes – a dorogiak vetették fel első felterjesztésükben, arra az esetre, ha a püspökség felállítása az ország pénzügyi viszonyai miatt leküzdhetetlen nehézségekbe ütközne. Ugyanakkor azt is kérték, hogy a helynökség joghatósága minden magyar egyházközségre terjedjen ki. Az országos kongresszus, amely 52 egyházközség nevében hozott határozatot, a vikáriátus gondolatát elvetette és egyértelműen püspökség felállítását kérelmezte. Miután a Szentszék értesült a magyar nyelv liturgikus használatának terjedéséről, Fászthélyi püspököt annak megakadályozására és az ószláv szertartási nyelv maradéktalan visszaállítására szólította fel. A püspök Róma rendeletét körlevélben közölte papjaival, sőt az egyházmegye fegyelmi szabályai közé iktatta, de azt a gyakorlatban nem lehetett érvényre juttatni.
A végrehajtó bizottság a rendelet megjelenése után, 1881. január 23-án Hajdúdorogon értekezletet tartott. Az értekezlet határozata alapján újabb kérvényt intézett a királyhoz, a képviselőházhoz és Trefort Ágoston kultuszminiszterhez. E kérvényekben emlékeztet a korábbi felterjesztésekre; köszönetet mond a vikáriátus felállításáért, de leszögezi, hogy ez az intézmény alárendelt helyzete, korlátolt joghatósági területe és hatásköre miatt nem képes megoldani a magyar görög katolikusok problémáit, ezért újra kérik a magyar püspökség felállítását.
A végrehajtó bizottság arra is felhívta a figyelmet, hogy a görög katolikus nemzetiségi egyházmegyékben veszélybe került a magyar nyelvű hívek léte. Ez az állítás megfelelt a valóságnak. Hazánkban 1880 és 1910 között egymillió nemzetiségi magyarosodott el, közülük 800.000 a németek, a zsidók és a szlovákok közül került ki. Az elmagyarosodó ruszinok és románok száma azokéhoz képest elenyésző volt. Erdélyben viszont fogyott a magyarság száma, s növekedett a románságé és ebben jelentős szerepet játszottak a magyar egyházközségekben működő román papok is. Trefort véleményt kért a magyar püspöki kar tagjaitól, valamint a budapesti egyetem teológiai karától. A megkérdezettek – Pászthélyi munkácsi és Tóth Miklós eperjesi (1876-1882) püspökök kivételével – valamennyien ellenezték a püspökség felállítását és a magyar liturgia bevezetését, így a kérdés újra lekerült a napirendről.
A végrehajtó bizottság kezdeményezésére Újhelyi Andor hajdúdorogi lelkész 1896. június 27-én ünnepélyes magyar nyelvű liturgiát végzett a budapesti Egyetemi templomban. A fővárosi lapok erről az eseményről az előző napon értesítették olvasóikat. Ennek köszönhető, hogy a küldöttség tagjain és a budapesti görög katolikusokon kívül számos érdeklődő is részt vett a liturgián, melynek ünnepélyessége leírhatatlan hatást váltott ki a jelenlévőkben. A budapesti újságok részletes beszámolót közöltek a liturgiáról, melynek híre külföldre is eljutott. A fővárosban rendezett magyar liturgia a végrehajtó bizottság legsúlyosabb tévedése volt, amit fennállása során elkövetett. Sokan ugyanis Róma-ellenes tüntetést láttak abban, hogy a magyar görög katolikusok a Szentszék által többször is betiltott magyar nyelven ünnepi liturgiát végeztek.
Róma értesült az Egyetemi templomban végzett magyar miséről, sőt oly információt is kapott, hogy magyar görög katolikusok nincsenek, a magyar liturgiát a kormány magyarosítás céljaira akarja felhasználni. Ennek nyomán a S. Congregatio Offiii 1896. szeptember 2-án hozott döntésével a magyar nyelv liturgikus alkalmazását megtiltotta, és elrendelte a magyar szertartási könyvek megsemmisítését. A döntést XIII. Leó pápa jóváhagyta; arról Ledochowszky bíboros, a Hitterjesztés Kongregációjának prefektusa értesítette az illetékes püspököket. Róma intézkedése szenvedélyes vitát váltott ki a magyar sajtóban. Az egyházi lapok védték a Szentszék eljárását, a liberális újságok viszont élesen támadták a Vatikánt, a rendelet kiadását magyarellenes megnyilatkozásnak tekintették. A Szentszék azonban a magyar liturgiát nem magyarellenességből, hanem egyházfegyelmi megfontolásból tiltotta be: érvényesítette a Tridenti Zsinatnak a liturgikus nyelvre vonatkozó határozatát. Emellett feltételezhető, hogy a magyarosítás vádja is közrejátszott a rendelet kiadásában, hiszen az egész Nyugat-Európában hitelre talált az a súlyos vád. hogy a magyarság kíméletlenül elnyomja a nemzetiségeket. Ez az egyoldalú, sőt hamis beállítás kedvezőtlen színben tüntette fel a magyarságot a világ közvéleménye előtt, pedig – mint említettük – Európa számos országában a nemzetiségek sokkal kedvezőtlenebb körülmények között éltek, mint hazánkban.
A magyar kormány viszont a püspökség kérdésében foglalt negatív álláspontot. A hajdúdorogi választókerület országgyűlési képviselője, Kovács József a parlament 1896. május 27-i ülésén kérdést intézett Wlassics miniszterhez: “Szándékozik-e a kormány valahára Hajdúdorogon a görög katolikus püspökséget felállítani, s tett-é már e tárgyban előterjesztést a koronánál?” A képviselő kérdésére a választ Bánffy miniszterelnök adta meg a parlament 1896. szeptember 5-én tartott ülésén. Válaszában röviden ismertette a görög katolikus magyarok mozgalmának történetét. Emlékeztetett rá, hogy 1881-ben a “munkácsi és az eperjesi püspökségek kivételével az összes többi tényezők, bár nem kellő indoklás mellett a leghatározottabban a püspökség felállítása ellen nyilatkoztak”. Majd leszögezte a kormány álláspontját: addig nem lehet szó egyházmegye felállításáról, míg az illetékesek a magyar liturgiát nem engedélyezik.
A görög katolikus magyarok éppen azért kértek külön püspökséget, mert úgy gondolták, hogy annak főpásztora kieszközölheti a magyar liturgikus nyelv szentesítését. A kormány véleménye szerint viszont, ha a Szentszék előzetesen nem biztosítja a magyar nyelv liturgikus használatát, nincs szükség új egyházmegye alapítására. A millennium tehát, melyről a görög katolikus magyarság évszázados küzdelmeinek sikerét várta, látszólag az eddig elért eredmények összeomlását hozta.

A Szentszéknek a magyar liturgia betiltásáról szóló intézkedését Vályi János eperjesi püspök (1882-1911) haladéktalanul közölte papjaival. Firczák Gyula munkácsi püspök (1881-1912) viszont a tilalom enyhítéséért folyamodott. A legtöbb magyar hívő az ő egyházmegyéjében élt. A Szentszék Firczák püspök kérését nem teljesítette. Azt azonban belátta, hogy a már meggyökeresedett liturgikus gyakorlatot egyszerre nem lehet megszüntetni, ezért úgy rendelkezett, hogy azt lassan, feltűnés nélkül és fokozatosan kell visszafejleszteni.
Róma válasza után a püspök olyan rendeletet adott ki, melyekkel látszólag az ószláv liturgia visszaállítását készítette elő. A rutén nyelv tanítását a magyar népiskolákban is kötelezővé tette, a papnevelő intézetbe való felvételt a rutén nyelv ismeretéhez kötötte és megtiltotta, hogy a teológiai oktatás során a nemzeti nyelv liturgikus használatának jogosultságát hangoztassák. A magyar liturgia betiltására vonatkozó határozatot azonban nem hirdette ki, annak végrehajtását sem ő, sem pedig Vályi nem szorgalmazta. A Szentszék döntése előtt a magyar nyelv liturgikus használata nem volt egységes. Néhány templomban a misét is teljesen magyarul végezték; a legtöbb helyen azonban a misében csak kisebb-nagyobb mértékben érvényesült a magyar nyelv. 1896 után viszont egyöntetű liturgikus gyakorlat alakult ki: a mise csendes imáit és az átlényegülés szavait ószlávul, a mise többi részét magyarul mondták.
A magyar liturgia érdekében a kormány megbízásából Wlassics kultuszminiszter kétszer is közbenjárt a Szentszéknél. Wlassics 1899 februárjában memorandumot intézett a Szentszékhez. Felhívta a figyelmet arra, hogy miután a románok saját nyelvüket használják a liturgiában, a magyar görög katolikusok is jogosan igényelhetik ugyanazt. A Szentszék a memorandumot azzal utasította el, hogy a nemzeti nyelv liturgikus használatára nincs lehetőség. A románok kivételes helyzetben vannak, ők már az unió előtt is saját nyelvükön végezték a szertartásokat, s ezt a gyakorlatot éppen az unió érdekében meg kellett hagyni.
A miniszter 1897 szeptemberében újabb jegyzéket juttatott el Rómába. Ebben emlékeztet arra, hogy Róma a liturgikus nyelvekre vonatkozó általános elvektől a keleti szertartásúakkal kapcsolatban mindenhol eltekintett, csak a magyar görög katolikusok részesültek mostohább elbánásban. Ezért újra kéri a magyar liturgia engedélyezését. Ha azonban erre jelenleg nincs lehetőség, kéri, hogy engedje meg Róma a magyar nyelv használatát a diakónus és a nép által mondott részeiben; valamint a liturgikus könyvek magyar fordításának elkészítését. A Szentszék a kormány kérésének teljesítését megtagadta.
A. magyar liturgia betiltása nemcsak megdöbbentette, hanem fel is rázta a magyar görög katolikusokat. A Munkácsi és az Eperjesi Egyházmegyéből származó fővárosi értelmiségiek felvették egymással a kapcsolatot; hosszas és alapos előkészítés után 1898. június 20-án Budapesten megalapították a Görög .Szertartású Katolikus Magyarok Országos Bizottságát, melynek elnöke Szabó Jenő ny. miniszteri tanácsos, főrendiházi tag lett.
Az Országos Bizottság célkitűzései:
1. “Kieszközölni a magyar szertartás törvényes elismerését és szabályozását mindenütt, ahol azt a görög katolikus magyarok száma és vallási érdekei megkívánják, tekintet nélkül arra, hogy mely egyházmegye területén laknak.”' A Hajdúdorogi Végrehajtó Bizottsággal történt megállapodás értelmében ez a szervezet folytatja a küzdelmet a magyar püspökség felállításáért. Az Országos Bizottság ugyanis arra az álláspontra helyezkedett, hogy a magyar liturgikus nyelv törvényes bevezetése érdekében nem szükséges megbolygatni az egyházmegyék kereteit. A görög katolikus híveknek nemzetiségi alapon való elkülönítése egyházi és nemzeti szempontból egyaránt hátrányos következményekkel járna. A magyar egyházközségek földrajzilag annyira szétszórtan fekszenek, hogy azokat lehetetlen egyetlen egyházmegyébe beosztani. Ezért a jelenlegi egyházmegyei keretek fenntartása mellett az egyes egyházközségek liturgikus nyelvét a Szentszéknek kell meghatároznia a hívek anyanyelve alapján.
2. A naptáregyesítés, vagyis a Gergely-naptár használatának bevezetése a magyar egyházközségekben. 3. A liturgikus mozgalomnak a nacionalista motívumoktól való megtisztítása és az eredeti jellegének visszaállítása. Az Országos Bizottság, mely eredetileg nem kívánta a magyar püspökség felállítását, csakhamar belátta, hogy e nélkül a magyar liturgikus nyelv bevezetésére nem kerülhet sor. Ezért előbb azt a gondolatot vetette fel, hogy a magyar egyházközségeket egyetlen meglévő püspökségbe kellene beosztani, majd a külön egyházmegye felállítása mellett foglalt állást. Ennek több oka is volt, amelyek a román egyházmegyékben élő magyar hívek helyzetének romlásához vezettek.
A szabadságharc előtti időkben a Fogarasi Egyházmegyében élő magyar híveknek hátrányos megkülönböztetésben nem volt részük. Az 1853-ban felállított román érseki tartomány nemzetiségileg teljesen elkülönült a magyar katolikus egyháztól, s kizárólag nemzetiségi irányban fejlődött. Sok román görög katolikus lelkész tevékeny szerepet játszott a román nemzetiségi mozgalomban. A román érseki tartományban. uralkodó nacionalista törekvések miatt XIII. Leó pápa megintette a balázsfalvi érseket. A pápa figyelmeztetése ellenére nacionalista szemlélet érvényesült a magyar hívek lelkipásztori ellátásában is.
A román érseki tartományban a XX. század elején 70.000 magyar hívő élt. A román főpásztorok a magyar nyelv liturgikus használatát egyáltalán nem akarták megengedni. A magyar egyházközségekbe rendszerint nacionalista beállítottságú papokat küldtek, akik híveik elrománosítására törekedtek. A lelkészek közül egyesek még a prédikációt sem voltak hajlandók magyarul mondani. A népszámlálás alkalmával a román lelkészek mindkét nyelven beszélő híveik egy részét rá tudták venni arra, hogy ne magyaroknak, hanem románoknak vallják magukat.
A Nagyváradi Egyházmegyében 25.317 hívő vallotta magát magyarnak. A század elején a nagykárolyi magyar hívek olyan papot kértek, aki az 1900. évi népszámlálás alkalmával magyarnak vallotta magát. Kiderült, hogy ilyen pap a Nagyváradi Egyházmegyében nincs. Radu püspök a város magyar egyházközségét kénytelen volt visszaadni a Munkácsi Egyházmegyének, melytől magyar papot kaptak.
1902. december 3-án Budapesten megalakult a Magyar Görögkatolikusok Egyesülete, melynek elnöke Szabó Jenő lett. Az Országos Bizottság elsősorban a magyar liturgikus nyelv szentesítéséért küzdött. Az új egyesületnek viszont az volt a célja, hogy a Budapesti, továbbá a Munkácsi és Eperjesi Egyházmegye híveinek egységét megteremtse, valamint az, hogy a görög katolikusok anyagi és erkölcsi érdekeit előmozdítsa. Tagjai elsősorban ruszinok és még inkább elmagyarosodó ruszinok voltak. Az egyesület lapot indított Görögkatolikus Hírlap címmel, amelynek első száma 1903. december 25-én jelent meg.

Az Országos Bizottság kezdeményezéseinek kudarca nyomán felismerte, hogy a magyar liturgikus nyelv szentesítése és a magyar püspökség felállítása együtt nem érhető el. Ezért 1910 végén a Hajdúdorogi Állandó Végrehajtó Bizottsággal együtt kérte a kormányt, hogy hozzon elvi határozatot a püspökség felállításáról. E határozat megvalósítása előtt azonban eszközöljön ki a Szentszéktől olyan értelmű utasítást az illetékes főpásztorok számára, hogy azok “a magyar nyelvű istentiszteletet a róm. kath. egyház, vagyis a latin rítus analógiája szerint szabályozzák”.
A római katolikus egyházban a hívek a latinul végzett misét népénekekkel kísérték. A nemzeti nyelv az egyháztartomány főpásztorai által megállapított mértékben érvényesült az ún. liturgián kívüli egyházi szolgálatokban is. A két bizottság e gyakorlat mintájára kérte a magyar nyelv liturgikus alkalmazásának szabályozását a görög katolikus egyházban. Abban bíztak, hogy: 1. A szabályozás a görög rítus sajátosságainak figyelembevételével történik, ezért csak annyit jelent, hogy azok a főpásztorok, akiknek joghatósága alá magyar egyházközségek tartoznak, Róma utasítására szentesítik az engedély nélkül kialakult magyar liturgikus gyakorlatot. 2. E gyakorlat a görög liturgikus nyelv bevezetése után minden külön intézkedés nélkül változatlanul fennmarad. 3. Az új egyházmegye törvényesen elismert liturgikus gyakorlattal kezdi meg működését.
A felterjesztésnek nem lett eredménye, mert a kormány továbbra is ahhoz az 1896-ban hozott döntéséhez tartotta magát, amely szerint az egyházmegye felállításának előfeltétele a magyar liturgikus nyelv engedélyezése. Szabó Jenő a főrendiház 1911. június 30-án tartott ülésén felszólalásában sürgette a döntés megváltoztatását. Kijelentette, hogy a magyar liturgia teljes kialakulása püspöki kormányzat nélkül el sem képzelhető. A magyar püspökség viszont minden külső segítség nélkül ki tudná harcolni “ha nem is a teljes magyar liturgiát, de legalábbis körülbelül a mai magyar nyelvű istentiszteleti gyakorlatnak törvényes szabályozását”. A kormány végül az Országos Bizottság álláspontját magáévá tette; nem ragaszkodott a magyar liturgikus nyelv előzetes engedélyezéséhez, s a királytól a magyar püspökség felállítását kérte. Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök (1910-1912) és Zichy János kultuszminiszter közbenjárására Ferenc József hozzájárult az egyházmegye létesítéséhez. Az erre vonatkozó előterjesztést Csernoch János kalocsai érsek (1911 -1913), a későbbi hercegprímás juttatta el az Apostoli Szentszékhez. X. Piusz pápa kijelentette, hogy a kérést hajlandó teljesíteni, s az előkészítő tárgyalások azonnal megindultak. A magyar kormány az Országos Bizottság kívánságának megfelelően azt kérte, hogy az új egyházmegye hivatalos liturgikus nyelve az ógörög legyen, s ennek keretében a magyar nyelv a nyugati egyház gyakorlata szerint érvényesüljön. Róma ebbe beleegyezett.
Ferenc József király, mint legfőbb kegyúr, a magyar közjog előírásainak megfelelően 1912. május 6-án megalapította a Hajdúdorogi Egyházmegyét, X. Szent Piusz pápa pedig a S. Congregatio Consistorialis által 1912. június 8-án kiadott CHRISTIFIDELES GRAECI kezdetű bullával kanonizálta azt.
Az alapító bulla mindenekelőtt megindokolja, hogy miért volt szükség a Hajdúdorogi Egyházmegye felállítására: A magyarországi görög katolikusok mindenkor tanújelét adták hithűségüknek, valamint az Apostoli Szentszékhez való ragaszkodásuknak. A pápák viszont egyházi szervezetük kiépítésével is elő akarták mozdítani fejlődésüket. Új egyházmegyéket létesítettek számukra, ha a hívek létszámának növekedése, vagy más szempontok azt szükségessé tették. Így IX. Piusz pápa a román görög katolikusok részére megalapította a lugosi és a szamosújvári püspökséget, valamint a gyulafehérvár-fogarasi érseki tartományt.
A görög szertartású hívek között megsokasodott azok száma, akik a magyar nyelvet használják. E hívek lankadatlanul kérték a Szentszéket, hogy számukra egyházmegyét alapítson. Kérésük teljesítését két különleges szempont is sürgette:
1. Hogy az egyházmegye felállítása által a keresztény vallás, a béke és az egység a különböző nyelveken beszélő görög szertartású hívek között megerősödjék;
2. Hogy elháruljon – a római pápák által már többször elítélt visszaélésnek – a nemzeti nyelvek liturgikus alkalmazásának veszélye. (Tehát az új egyházmegyének nem az a feladata, hogy a magyar liturgikus nyelvet kifejlessze, hanem ellenkezőleg: mint visszaélést, megszüntesse.) Az alapító bulla a továbbiakban főleg gyakorlati intézkedéseket tartalmaz: Az Apostoli Szentszék a Hajdúdorogi Egyházmegyébe 162 paróchiát osztott be. Ezek közül 1 az Esztergomi, 8 az Eperjesi, 70 a Munkácsi, 4 a Szamosújvári, 44 a Nagyváradi és 35 a Fogarasi Egyházmegyéhez tartozott. Tekintettel arra, hogy a Fogarasi Egyházmegyétől átcsatolt egyházközségek a központtól igen messze vannak, a pápa engedélyt ad arra, hogy a püspök azokat általa kinevezett külhelynök segítségével kormányozza. A pápa a hajdúdorogi templomot székesegyház rangjára emeli, s felruházza mindazon kiváltságokkal, melyek a székesegyházat megilletik.
A magyar kormánnyal történt megállapodás értelmében a püspök, a kanonokok és a központi tisztségviselők javadalmazásáról a magyar állam gondoskodik. A paróchiákat átengedő egyházmegyék javadalma sértetlen marad. A bulla hangsúlyozza, hogy egyik legsürgetőbb feladat a papnevelő intézet felállítása. Az anyagi feltételeket ahhoz is a kormány biztosítja.
Az új egyházmegye liturgikus nyelve a klasszikus görög nyelv. Ennek keretében a nemzeti nyelv a Szentszék által a nyugati egyház számára engedélyezett mértékben érvényesülhet. A hivatalos liturgikus nyelvet azonban csak három év múlva kell bevezetni; ez idő alatt minden lelkész köteles azt elsajátítani. Addig minden templomban azon a nyelven lehet végezni a szertartásokat, melyen jelenleg is végzik; kivéve a magyar nyelvet, amelyet, minthogy nem liturgikus nyelv, a szent liturgiában sohasem szabad használni.
A Hajdúdorogi Egyházmegye metropolitája az esztergomi érsek. A pápa az alapító bulla intézkedéseinek végrehajtásával Raphael Scapinelli bécsi nunciust bízta meg. A magyar parlament a Hajdúdorogi Egyházmegye felállításáról szóló határozatot az ország törvényei közé iktatta, s biztosította püspökének főrendiházi tagságát (1913. évi XXXV. tc.).
Scapinelli bécsi nuncius 1912. november 17-én kiadta a Christifideles bulla végrehajtására vonatkozó dekrétumot, amelyben a következőket hozta a Hajdúdorogi Egyházmegye papságának tudomására:
1. A Szentszéktől kapott felhatalmazás alapján az egyházmegye apostoli kormányzójává Papp Antal munkácsi püspököt nevezi ki. 2. A magyar nyelvet “a liturgikus cselekményekben sohasem lesz szabad használni”. Ezért a klasszikus görög nyelvet nemcsak a lelkészeknek kell elsajátítaniuk, hanem gondoskodniuk kell arról is, “hogy a liturgikus ténykedésekben feleleteikkel részt vevő laikusok azt legalább olvasni megtanulják”.
3. A nép nyelvét kizárólag a liturgián kívüli ájtatosságokban, a magánimádságokban, a szentbeszédekben és a nép tanításában szabad használni.
4. A pápa biztosra veszi, hogy a lelkészek mindent elkövetnek annak érdekében, hogy híveik körében “Krisztus békéje, a nyugalom és a fiúi bizalom a Szentszékhez és ahhoz az elöljáróhoz, aki azt az új egyházmegye kormányzásában képviseli, zavartalanul fennálljon”. Ezek a szavak az alapító bulla és a végrehajtási dekrétum kiadása közötti időszakban előállt fejleményekre utalnak. Scapinelli nuncius azt kívánta, hogy a hívek tanuljanak meg görögül olvasni. Nem vette figyelembe, hogy 1896-ban az ország lakosságának 41%-a analfabéta volt, még magyarul sem tudott olvasni.
Az Apostoli Szentszék 1913. április 21-én nevezte ki az egyházmegye első püspökét, Miklósy István sátoraljaújhelyi paróchus, Zemplén megyei főesperes személyében. Miklósy István 1857. augusztus 22-én született a Zemplén megyei Rákócon. A teológiát Ungvárott és Budapesten végezte. Miután tanulmányait befejezte, az ungvári görög katolikus tanítóképző intézet tanára lett. Felszentelése (1884. április 17.) után a püspök titkárává, majd 1890-ben szentszéki tanácsossá, ugyanakkor XIII. Leó pápa tb. pápai káplánná nevezte ki. 1894-ben sátoraljaújhelyi lelkész és esperes, 1907-ben pedig zempléni főesperes lett. Tagja volt a Országos Bizottság választmányának és részt vett a római zarándoklaton. Közéleti érdemeinek elismeréseképpen megkapta a Ferenc József-rend lovagkeresztjét.
Az első püspök felszentelése Hajdúdorogon történt 1913. október 5-én. A felszentelés és beiktatás szertartását Drobeczky Gyula körösi püspök (1891-1919) végezte Fischer Colbrie Ágoston kassai püspök és Lányi József tinini, felszentelt püspök, nagyváradi kanonok segédletével. (Lányi Ferenc Ferdinánd bizalmasa és egykori magyartanára volt.) Miklósy püspök felszentelése napján Jaczkovics Mihályt helynökévé, Slepkovszky János nyírpazonyi lelkészt pedig titkárává nevezte ki. A helynököt megbízta, hogy Papp Antal apostoli kormányzótól a Hajdúdorogi Egyházmegyére vonatkozó ügyiratokat átvegye. Ezzel megkezdődött az új egyházmegye önálló élete. A püspökszenteléssel látszólag véget ért a “görög katolikus magyarság utolsó kálváriaútja”. A valóságban azonban olyan új és rendkívül súlyos problémák merültek fel, melyek alapjaiban rendítették meg a fiatal egyházmegyét, s szinte megoldhatatlannak tűnő feladatok elé állították annak püspökét.
Hazánkban 1910-ben 169 görög katolikus magyar paróchia és 304.322 hívő volt. A Hajdúdorogi Egyházmegyéhez 162 paróchia és 215.498 hívő került. A hívek közül 183.757 magyar, 26.823 román, 1.623 szlovák, 968 rutén és 2.509 egyéb anyanyelvű volt. A nem magyar ajkúak közül 24.094 beszélt magyarul és csak 7.829 volt járatlan nyelvünkben. 21 paróchián a hívek túlnyomó része román anyanyelvű volt. A görög katolikus magyarok 40%-a, vagyis 120.747 lélek, nem került a Hajdúdorogi Egyházmegyébe; közülük 80.747 szláv, 40.000 pedig román püspökségek joghatósága alatt maradt.
A Munkácsi és az Eperjesi Egyházmegye magyar egyházközségeiben továbbra is zavartalanul érvényesült a magyar liturgikus nyelv; a magyar hívek igényeiket teljesen kielégítő lelkipásztori ellátásban részesültek. A román érseki tartomány magyar egyházközségeiben működő román lelkészek nem tanúsítottak kellő megértést híveikkel szemben, sőt néhol még azért is zaklatták őket, mert templomaikban magyarul akartak énekelni. A magyar hívek egy része ezért évtizedek óta a római katolikus templomokat látogatta, napirenden volt a szertartásváltoztatás, sőt közvetlenül a Hajdúdorogi Egyházmegye felállítása előtt egy egész egyházközség, Csiklázárfalva – az egyházi és az állami törvények megsértésével – latin szertartásra tért. E folyamat a Christifideles bulla megjelenése után a román érseki tartományban hagyott magyar hívek körében még csak fokozódott. A görög szertartáshoz ragaszkodó magyarok viszont Aradon, Kolozsváron, Tordán és Brassóban külön egyházközséget akartak szervezni és a Hajdúdorogi Egyházmegyéhez akartak csatlakozni; mozgalmuk azonban a román főpásztorok ellenállása miatt nem járt sikerrel. Attól kellett tartani, hogy a görög katolikus magyarság ezen a területen teljes egészében elvész.
A Román Nemzeti Komité ismételten tiltakozott a magyar püspökség felállítása ellen. Az alapító bulla megjelenése után pedig felszólították a román többségű egyházközségeket, hogy az átcsatolást akár erőszakkal is akadályozzák meg. A román újságok közül egyedül a Desteptarea ütött meg tárgyilagos hangot. A valóságnak megfelelően állapította meg, hogy az új egyházmegyébe csak nagyon kevés román hívő került, s hogy a Nagyváradi Egyházmegyéből csak tisztán rutén vagy egyes románokkal kevert paróchiákat csatoltak hozzá.
A többi újság közleménye a Hajdúdorogi Egyházmegyébe került románokat ellenállásra, sőt az ortodox vallásra való áttérésre buzdította. A lapok felszólították a görög katolikus román püspököket, hogy tegyék életüket kockára a gyilkos bulla visszavonása érdekében. A pápa “ezen istenverte ország szabadkőműves kormányával” szövetkezett a románok ellen. A püspökök csak úgy menthetik meg saját maguk és nemzetük becsületét, hogy a pápa széke elé dobják pásztorbotjukat, mint haszontalan dolgokat. Az ellenállásra való felhívás nem volt eredménytelen. A hajdúdorogi püspökszentelésen viszont igen sok román lelkész jelent meg. Kijelentették, hogy nem ellenségeskedésre, hanem testvéri ölelésre jöttek. A Hajdúdorogi Egyházmegye felállításával az ő kívánságuk is teljesül, mert híveik “Csikban, Háromszékben, Udvarhelyen egyáltalán nem beszélnek románul ember emlékezet óta”. Azt állították, hogy “Talán egyedül a marosvásárhelyi kerület az, ahol bizonyos ellenszenvvel nézi a papság az új püspökséget. Az erőskezű Főpásztor azonban bizonyára módját találja annak, hogy ez az ellenszenv a legteljesebb együttműködéshez vezessen”.
A magyar püspökség felállításával kapcsolatban Oroszország, Szerbia és Románia diplomáciai lépéseket tett a Vatikánban. Ennek hatására Merry del Val pápai államtitkár azzal a gondolattal foglalkozott, hogy az egyházmegye megszervezésére vonatkozó engedélyt visszavonja. Erre azonban már nem kerülhetett sor, mert Papp Antal az egyházmegye szervezését hónapokkal azelőtt megkezdte. A Vatikán értesült a Hajdúdorogi Egyházmegyéhez csatolt román többségű egyházközségekben kialakult helyzetről is. A körülmények figyelembevételével 1913 derekán úgy döntött, hogy elvben hozzájárul az alapító bulla részleges revíziójához. A revízió kérdésében a román püspökök a bécsi nunciatúrához 1913. december 14-én felterjesztett memorandumban szögezték le álláspontjukat. Véleményük szerint a hívek beosztása tárgyában egyedüli alapos és döntő tényezőnek csak az anyanyelv fogadható el.
A magyar kormány a Hajdúdorogi Egyházmegye revíziójának gondolatától nem zárkózott el. Ennek elsősorban politikai okai voltak. Románia 1893 óta tagja volt a hármas szövetségnek, ezért a magyarországi románok megnyeréséhez rendkívül fontos külpolitikai érdekek fűződtek. A magyar kormány és a magyarországi Román Nemzeti Párt között már 1910-ben tárgyalások indultak meg. 1912 őszén Bécs és Berlin a magyar kormányt engedményekre, Bukarest pedig a párt vezetőit egyezkedésre szólította fel. Az RNP eredetileg elsősorban a román nyelv érvényesülésének biztosítását követelte az oktatás minden fokán, a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban. 1912-ben követelései sorába – a többi között – felvette a Hajdúdorogi Egyházmegyébe beosztott román községek visszacsatolását a gyulafehérvár-fogarasi érseki tartományhoz. Tisza István miniszterelnök (1913-1917) ennek teljesítését a tárgyalások során megígérte.
A főrendiház 1913. június 20-án tárgyalta a Hajdúdorogi Egyházmegye felállítására vonatkozó törvényjavaslatot. Ennek során Hossu Bazil szóvá tette, hogy az új egyházmegyébe román paróchiákat osztottak be. Jankovics Béla kultuszminiszter válaszában kijelentette, hogy ha a paróchiák beosztásával kapcsolatban tévedések történtek, a kormány nem zárkózik el egy minden érdeket kielégítő megoldástól. Az Országos Bizottság viszont azt követelte, hogy gondoskodjanak az egyházmegye határain kívül maradt 120.747 hívőről is.
Tisza István a parlament 1913. december 5-én és 1914. február 20-án tartott ülésén foglalkozott a revízió ügyével.
Kijelentette, hogy a kormány beleegyezik a Hajdúdorogi Egyházmegye határainak megváltoztatásába, de csakis a viszonosság elvének betartása mellett. Elismerte, hogy jelentős számú román többségű község került az egyházmegyébe, ezeket vissza kell adni. Viszont helyettük át kell adni a román egyházmegyékben maradt magyar többségű községeket. Ezenkívül azokon a helyeken, ahol nagyobb számban éltek görög katolikus magyar hívek, számukra külön paróchiákat kell szervezni és ezeket is a Hajdúdorogi Egyházmegyéhez kell csatolni. Ilyen alapon viszont a román politikusok a revíziót nem kívánták. A későbbi tárgyalások során a revízió kérdése ugyan szóba került, de egyoldalú engedményekre sem a magyar kormány, sem pedig Miklósy püspök nem volt hajlandó.

Mindazok, akik figyelemmel kísérték a görög katolikus magyarság sorsát, úgy gondolták, hogy az egyházmegye székhelye csakis Hajdúdorog lehet. A város a székhelyre vonatkozó igényét a vikáriátushoz tartozó egyházközségek értekezletén 1911. szeptember 12-én bejelentette. Az alapító bulla az egyházmegye székhelyéül Hajdúdorogot jelölte ki. Hajdúdorog minden áldozatot meghozott a püspökség felállítása érdekében, de nem készült fel rá, hogy annak székhelye lehessen. Eltekintve attól, hogy földrajzi fekvésénél fogva megközelítése a legtöbb parókiáról igen körülményes volt, elmulasztotta megteremteni azokat a feltételeket, melyek az egyházmegye kormányzásához már a szervezés időszakában sem nélkülözhetők. Emellett a szomszédos hajdúvárosokhoz képest is rendkívül elmaradott volt; egyetlen jelentős kulturális intézménnyel sem rendelkezett. Igaz, hogy az intézmények a kormány és a város támogatásával lassan kiépülhettek volna. Csakhogy erre nem lehetett várni. Püspöki lakásra, irodahelyiségekre, középiskolákra és diákotthonokra azonnal szükség volt.
A Hajdúdorogi Egyházmegyéhez csatolt paróchiák túlnyomó többsége anyagi szempontból rendkívül nehéz helyzetbe jutott. Az ősi egyházmegyék, melyeknek intézményeiben kedvező feltételek mellett tanulhattak gyermekeik, most már minden kedvezményt és támogatást megvontak tőlük. Érthető tehát. hogy aggodalommal néztek a jövő felé, s azt kívánták, hogy a püspök oly városban rendezze be székhelyét, ahol a szükséges kulturális intézmények már megvannak.
A Hajdúdorogi Egyházmegyéhez csatolt paróchiák túlnyomó többsége, valamint az Országos Bizottság is Nyíregyháza mellett foglalt állást. Szatmár vármegye törvényhatósága 1913. február 13-án tartott közgyűlésén hozott határozatában viszont arra kérte a kormányt és az apostoli kormányzót, hogy a Hajdúdorogi Egyházmegye székhelye Nagykároly legyen.
A hajdúdorogiak előbb a kultuszminisztériumban tiltakoztak a püspöki székhely “áthelyezése ellen”, majd Miklósy István püspököt közvetlenül a kinevezése után arra kérték, hogy a székhely körül kialakult vitának vessen véget azzal, hogy mielőbb Hajdúdorogra költözik. Kérelmükben hangsúlyozták, hogy “...még feltételezni sem merjük azt, hogy a székhely városunkból bármerre is elhelyeztetnék... Ez a legnagyobb igazságtalanság lenne s a legnagyobb jogtalanság követtetnék el velünk szemben és a magyar gör. katolikusságra végzetes csapás méretnék”. Miklósy püspök előbb Budapesten, majd Nagykárolyban akart ideiglenesen letelepedni, végül is Debrecent választotta. A főpásztor 1913. október 15-én vonult be ideiglenes székhelyére. Fogadtatása rendkívül ünnepélyes körülmények között játszódott le. Debrecenből 50 tagú küldöttség utazott a Sátoraljaújhelyről érkező püspök elé Nyíregyházára. Ugyanitt Jaczkovics helynök vezetésével 40 pap várta, akik az egyházmegye legkülönbözőbb vidékeiről gyűltek össze, hogy a püspököt székhelyére kísérjék. A debreceni állomáson hatalmas néptömeg élén a város vezetői, az intézmények és a különböző vallások képviselői várták a püspököt, akit megérkezésekor a polgármester üdvözölt. A főpásztor válaszában nem titkolta, hogy e lelkes és szívélyes fogadás meglepi őt, hiszen e városban a székhely kérdésével kapcsolatban disszonáns hangok hallatszottak. Kijelentette, hogy működésével nem akarja más felekezetek érdekeit érinteni, hanem a megbékélést akarja szolgálni; a városnak pedig rendelkezésére áll minden olyan munkájában, melyet a közjó, a vallás és a haza érdekében fejt ki.
A püspök a kereskedelmi és iparkamara épületében rendezte be lakását és hivatalát. A páratlanul ünnepélyes fogadtatás után úgy látszott, hogy bölcs tapintattal sikerült megoldania a legkényesebb problémákat is. Az egyházmegyéhez csatolt román egyházközségekben a megbékélés jelei mutatkoztak, a főpásztort igen sok román pap kereste fel. Mindez jogos optimizmussal töltötte el a püspököt és környezetét. Ekkor egy váratlan, tragikus esemény alapjaiban rázta meg az egyházmegyét.
1914. február 22-én álnévvel feladott levél érkezett Csernovitzból az egyházmegyei főhatósághoz. Írója közli, hogy a püspökség címére 100 koronát, valamint egy aranyozott templomi csillárt és leopárdbőrt tartalmazó csomagot adott fel. A küldemény másnap, február 23-án meg is érkezett. Slepkovszky János püspöki titkár baltával próbálta felbontani a kb. 18 kg-nyi csomagot, melynek tartalma felrobbant, s darabokra szaggatta Jaczkovics Mihály helynököt, Slepkovszky János titkárt, halálosan megsebesítette dr. Csath Sándor ügyvédet, az egyházmegye ügyészét, aki a merénylet után még egy órát élt. Dávid József joghallgató, Kriskó Elek és Bihon Miklós egyházmegyei írnokok súlyos, a ház lakói közül többen könnyebb sérülést szenvedtek. A merénylet elkövetőinek kézrekerítésére nemcsak a monarchia, hanem a Román Királyság területén is megindult a nyomozás, ami egészen az első világháború kitöréséig tartott. Csak jóval később derült ki, hogy a bombát Catarau Ilja, ,a román katonai akadémia tanára adta fel; ő azonban a körülmények alakulása folytán a földi igazságszolgáltatást elkerülte. A debreceni tragédia újra felvetette a püspöki székhely problémáját. A kormány és a főpásztor között szinte azonnal megindultak a tárgyalások, s ezek eredményeképpen a papság túlnyomó többségének kívánsága szerint az egyházmegye székhelye Nyíregyháza lett. A püspök 1914. szeptember 19-én körlevélben tudatta az egyházmegye papságával, hogy szeptember 23-án. átköltözik Nyíregyházára. Ugyanakkor azt is közölte, hogy “Lakásomul a püspöki széklak felépüléséig a megfelelően átalakított hitközségi bérpalota fog szolgálni. Ugyanazon épület nyugati szárnyában rendeztettem be az egyházmegyei irodát is'”.
Az alapító bulla rendelkezése szerint az egyházmegyében hat tagból álló káptalant kell szervezni. A székesegyházi káptalannak eleinte csak három, majd öt tagja volt. I. Ferenc József király 1914. május 20-án nevezte ki az egyházmegye első kanonokjait: Damjanovics Theodort, Bányay Jenőt és Mitrovics Eleket. 1916. szeptember 5-én pedig Ruttkay Gyula és Melles T. Géza kapott kanonoki kinevezést. A hattagú teljes káptalan csak 1927-ben alakult meg.
Miklósy püspök előterjesztésére a király 1915. szeptember 6-án az egyházmegyében öt főesperesi kerületet állított fel. A Christifideles bulla – mint ismeretes – lehetővé tette, hagy a fogarasi főegyházmegyéből átcsatolt paróchiákat a hajdúdorogi megyéspüspök külhelynök segítségével kormányozza. Papp Antal a székhely kérdésében Jaczkovics Mihály hajdúdorogi külhelynöktől kért véleményt. Jaczkovics a Székelyföldre utazott, s az ott szerzett tapasztalatai alapján Marosvásárhely mellett foglalt állást. Javaslatát később Miklósy püspök is elfogadta, így ez a város lett a vikáriátus székhelye. A püspök vikáriussá Hubán Gyula szatmárnémeti lelkészt nevezte ki 1915. július 31-én. Joghatósága a székelyföldi főesperesi kerülethez tartozó egyházközségekre terjedt ki.
A Christifideles bulla megjelenése után a budapesti egyházközség vezetősége abban a tudatban volt, hogy valamennyi fővárosi görög katolikus hívő a Hajdúdorogi Egyházmegye joghatósága alá került. Az esztergomi érseki főhatóság azonban 1914. október 14-én kelt nyilatkozatában leszögezte: “A Christifideles graeci bulla nem Budapest összes gör. katholikusait, hanem a budapesti gör. kath. plébániát csatolta a Hajdúdorogi Egyházmegyéhez. Mivel pedig a románok nem tartoztak a budapesti gör. kath. plébániához, nem csatoltattak a Hajdúdorogi Egyházmegyéhez sem. Téves az a felfogás is, hogy a magyar anyanyelvű görög katholikusok nem tekinthetők románoknak, s így a budapesti plébániába, következőleg a Hajdúdorogi Egyházmegyéhez tartoznak. A kérdésről tárgyaló pápai okmányok ugyanis nem beszélnek anyanyelvről, hanem rítusról és a román és rutén rítus szerint különböztetik meg a görög katolikusokat”.
A fővárosban élő románoknak nevezett magyar görög katolikus hívek közül igen sokan latin szertartásra tértek át. Miklósy püspök éveken keresztül szorgalmazta a budapesti görög katolikus hívek egyházjogi helyzetének rendezését. Azt akarta elérni, hogy tekintet nélkül a származásukra, valamennyien a Hajdúdorogi Egyházmegye joghatósága alá kerüljenek. Végül Csernoch János esztergomi érsek (1913-1927) úgy rendelkezett, hogy minden budapesti görög katolikust a Hajdúdorogi Egyházmegye hívének kell tekinteni. Közülük csak az marad az esztergomi érsekség joghatósága alatt, aki román származását keresztlevéllel tudja igazolni.

A trianoni békekötés után a görög katolikusok 92,2%-a az utódállamokhoz került. 1910-ben 2.025.508 görög katolikus élt az országban, 1920-ban viszont mindössze 175.000. Létszámuk az összlakossághoz képest 9,81%-ról 2,2%-ra csökkent. Csehszlovákiához került az Eperjesi és a Munkácsi, Jugoszláviához a Kőrösi Egyházmegye, Romániához a Gyulafehérvár-Fogarasi Érseki Tartomány. A Hajdúdorogi Egyházmegyéből 4 bodrogközi paróchia (Bodrogmező, Bodrogszerdahely, Kisdobra és Zemplén) Csehszlovákiához került, 75 pedig román uralom alá jutott. Ezek közül 68 eredetileg a román érseki tartományhoz, 7 pedig a Munkácsi Egyházmegyéhez tartozott (Kökényesd, Nagypeleske, Sárközújlak, Nagykároly II., Szárazberek, Szatmárnémeti és Túrterebes). Magyarországon maradt 82 hajdúdorogi, 20 eperjesi, 1 munkácsi (Rudabányácska), 1 nagyváradi (Bedő) és 1 lugosi (Battonya) egyházmegyés paróchia.
A trianoni béke után a gyulafehérvár-fogarasi érsek és a nagyváradi püspök egy ideig még mint apostoli delegátusok kormányozták a Romániához csatolt 75 hajdúdorogi egyházmegyés paróchia közül 67 egyházközséget. Hét; paróchia, mely 1912 előtt a munkácsi püspökséghez tartozott, valamint a nagyváradi ún. “rutén” paróchia a hajdúdorogi püspök joghatósága alatt maradt 1922. március 7-ig. Ekkor Francesco Marnuggi bukaresti nuncius, a munkácsi és a stanislaui egyházmegyék román uralom alá került egyházközségeiből apostoli kormányzóságot létesített, melynek apostoli adminisztrátora Zlepkó Kelemen rutén lelkész lett, aki a bukovinai Siretben székelt. Az új exarchátus joghatósága alá került az említett 8 hajdúdorogi egyházmegyés paróchia is. Erről az intézkedésről a Keleti Kongregáció és Zlepkó Kelemen egyaránt értesítette Miklósy püspököt. A püspök válaszában a döntést tudomásul vette, de nyomatékosan hangoztatta, hogy e nyolc egyházközség hívei nem rutének, hanem magyarok. Zlepkó a joghatósága alá került munkácsi és hajdúdorogi egyházmegyés paróchiák számára Szabó Endre máramarosszigeti püspöki külhelynököt vikáriussá nevezte ki. A Hajdúdorogi Egyházmegyéhez csatolt négy szamosújvári egyházmegyés paróchiát Róma 1922. május 15-én visszahelyezte a szamosújvári püspök joghatósága alá.
A Romániához csatolt hajdúdorogi egyházmegyés paróchiák sorsának végleges rendezésére a Romániával kötött konkordátum után került sor. A konkordátum 1927. május 10-én jött létre. Ennek alapján XI. Piusz pápa 1930. július 5-én kiadta a “Sollemni conventioni” kezdetű apostoli konstitúciót, melynek a Hajdúdorogi Egyházmegyét is érintő intézkedései a következők:
1. A Szentszék Nagybánya székhellyel felállítja a máramarosi görög katolikus püspökséget. Ehhez csatolja a sireti apostoli kormányzó 8, a szamosújvári püspök 4, és a nagyváradi püspök 6 hajdúdorogi egyházmegyés paróchiáját (Nagykolcs, Csengerbagos, Óvári, Pete, Szamosdob és Vetés).
2. A Hajdúdorogi Egyházmegye 35 székelyföldi és 22 eredetileg nagyváradi egyházmegyés román területen lévő paróchiáit visszarendelte az anyaegyházmegyék joghatósága alá. A Szentszék ezeken az intézkedéseken akkor sem változtatott, amikor ezek a paróchiák a 2. bécsi döntés értelmében – három kivételével – néhány évre (1940-1944) visszakerültek Magyarországhoz.
A Csehszlovákiához került 4 bodrogközi paróchia felett a hajdúdorogi püspök eleinte közvetlenül, majd 1929-től az általa kinevezett helynök útján zavartalanul gyakorolta a joghatóságot, egészen 1937-ig. 1937-ben a Szentszék a Csehszlovákiával kötött megállapodás (modus vivendi) értelmében e paróchiákat a Munkácsi Egyházmegyéhez csatolta. 1938-ban az ún. bécsi döntés e területet visszaadta Magyarországnak. Ezért Róma a 4 egyházközséget 1939. július 3-án újra a hajdúdorogi püspök joghatósága alá helyezte. A második világháború után e paróchiák visszakerültek Csehszlovákiához. Átmenetileg a hajdúdorogi püspök által megbízott vikárius igazgatta őket; végül Róma 1946 elején Gojdics Péter Pál (1940-1960) eperjesi püspököt a 4 bodrogközi egyházközség apostoli kormányzójává nevezte ki.
A román hadsereg 1920 tavaszán elvonulása után a Nagyváradi Egyházmegyéből átcsatolt paróchiák közül 15 hazánk területén maradt: Álmosd, Bagamér, Csegöld, Csengerújfalu, Hosszúpályi, Kokad, Makó, Nagyléta I., Nagyléta II., Nyíracsád, Nyíradony, Nyírábrány, Pocsaj, Porcsalma, Vértes. Miklósy püspök 1920. április 19-én a Szentszékhez fordult, kérve, hogy a Magyarország területén maradt, valamint az országhoz ezután visszakerülő, hajdúdorogi egyházmegyés paróchiákat rendelje újra joghatósága alá. A püspök azonban Róma válaszát nem várta meg, hanem Csernoch János bíboros prímásnak 1920. április 11-én és június 18-án kelt levelei alapján e paróchiák kormányzását újra átvette. Úgy tűnik, hogy Róma is határkiigazítást várt, mert válasza Miklósy püspök felterjesztésére – a prímás sürgetése ellenére is – csak 15 év múlva érkezett meg. Angello Rotta budapesti pápai nuncius, a Keleti Kongregáció felhatalmazása alapján 1935. július 17-én kelt dekrétumot adott ki, melyekben kimondja:
1. A hajdúdorogi püspök törvényes joghatóságot gyakorol azon paróchiák felett, melyek 1919. május 10-én ideiglenesen a nagyváradi püspök joghatósága alá kerültek, de Magyarország területén maradtak.
2. A Szentszék Bedőt és Battonyát a Hajdúdorogi Egyházmegyéhez csatolja. E két egyházközség felett csaknem másfél évtizeden át dr. Siegescu József, pápai prelátus, budapesti egyetemi tanár gyakorolt joghatóságot. Az Eperjesi és Munkácsi Egyházmegye Magyarországon maradt paróchiáiból a Szentszék megszervezte a Miskolci Apostoli Exarchátust (lásd ott).
Az 1930-as népszámlálás szerint hazánkban 201.093 görög katolikus élt. Számuk 10 év alatt 26.093 fővel emelkedett, mert a népszaporulat az ország valamennyi vallásfelekezete között itt volt a legmagasabb. A görög katolikusok társadalmi helyzetét a szegénység, a nemzetiségi alapon történő megkülönböztetés és Miklósy püspök politikai magatartása határozta meg.
A görög katolikusok 81,4%-a falun élt és 65,2%-a őstermeléssel foglalkozott. Ez utóbbiak jelentős része zsellér és néhány holdas kisgazda volt. Akadt néhány görög katolikus hívő, aki még az első világháború előtt a királytól nemességet kapott, vagy a két világháború között beosztásánál fogva jelentős szerepet játszott a társadalomban. Voltak köztük miniszterek, minisztériumi főtisztviselők, polgármesterek, egyetemi tanárok, bírák stb. De egészében véve a görögkatolikusság az ország legszegényebb, legelhanyagoltabb és legelmaradottabb néprétege volt. Kultúrintézménynek egyedül a 131 elemi népiskolát tekinthetjük, azonban ezek voltak az ország legzsúfoltabb iskolái, ahol a tanítók csak rendkívüli erőfeszítések árán tudták végezni munkájukat. Míg az állami iskolákban egy tanítóra 45,8, a községiekben 39,5, addig a görög katolikus iskolákban 65,3 gyermek jutott. A társadalom tudatában a görög katolikus vallás úgy élt, mint a “szegények vallása”. Abban az időben az emberek értékét az anyagi javak bősége, az “előkelő származás” határozta meg. Tehát az, ahogy a társadalom a görög katolikusokról gondolkodott, egyenlő volt a kiszolgáltatottsággal, a védtelenséggel, a megbélyegzéssel.
A görög katolikusok 97%-a magyar anyanyelvű volt, a latin szertartású és más vallású hívek körében sokkal több volt az idegen származású, sőt anyanyelvű, mint nálunk. Ennek ellenére a közvélemény figyelembe sem vette, hogy a görög katolikusok évtizedeken át küzdöttek a magyar liturgiáért, elfelejtette a soviniszta gyűlöletből fakadó debreceni bombamerényletet, a görög katolikusokat ki akarta közösíteni a magyar nemzetből, mert nem tartotta őket magyaroknak.
A magyar társadalom joggal méltatlankodott, hogy a trianoni béke a magyarság millióit szakította el az országtól. S ugyanakkor nem akarta észrevenni, hogy vallása miatt több, mint 200.000 embert akart kirekeszteni a magyar nép közösségéből. E felfogás és magatartás veszélyeire dr. Tesléry Károly, Szabolcs vármegye tanfelügyelője, 1934. január 24-én a tantestületekhez intézett köriratában hívta fel a figyelmet: “Iskolalátogatásaim és egyéb hivatali érintkezéseim során megütközéssel tapasztaltam, hogy az elsőrangú, magyar, hazafias szempontokat betöltő, ízig-vérig magyar görög katolikus egyházat, annak szerveit, iskoláit, lelkészeit és tanítóit hihetetlenül téves felfogásból, illetve már megrögzött, belenevelődött rossz szokásból a köznép állandóan ‚orosz’ és ‚oláh’ néven jelöli meg. Ez a feltétlenül kiküszöbölendő és közjogilag is lehetetlen állapot nemcsak belpolitikailag, hanem éppen és főként külpolitikai szempontból végtelenül káros és esetleg komolyabb következményekkel járhat”. A tanfelügyelő arra hivatkozik, hogy ezt az elnevezést külföldön felhasználhatják annak bizonyítására, hogy az ország még Trianon után is tele van nemzetiségekkel. Tudja, hogy ez a szóhasználat az idősebb nemzedékben már annyira meggyökeresedett, hogy ennél a korosztálynál már aligha lehetne eredményt elérni. De a tanulóifjúság körében a nevelők “kövessenek el mindent e tarthatatlan állapot orvoslására és kiküszöbölésére”. Reméli, hogy a helytelen elnevezések helyébe rövid időn belül “az egyedül helyes görög katolikus megjelölés” lép. Kilátásba helyezi, hogy: “Iskolalátogatásaink során egyik igen fontos figyelmünk tárgyát fogja képezni... e tárgyban végzett munka eredménye”.
Joggal írhatta dr. Ivánka Endre: “... a görög katolikus magyarság nehéz harcot vív azért, hogy magyarságát elismerjék, hivatkozva arra, hogy ők... magyarok és hogy magyarságukat már olyan időben is ki lehet mutatni (a XVII. század), amikor elmagyarosodás nem igen történhetett... Milyen különös dolog ez: Ugyanakkor, mikor a legtávolabbi népekkel szemben, finnekkel, a ma teljesen elszlávosodott bolgárokkal, japánokkal, mongolokkal szemben hangoztatjuk a közös turáni eredetet, Magyarországon él egy népcsoport, magyarnak vallja magát, hivatkozik... magyar származására és mi visszautasítjuk őket... a magyar közvélemény még mindig ott tart, hogy aki görög katolikus, az nem lehet magyar...” A kiváló tudós nyomatékosan figyelmezteti a magyar társadalmat: “...ez a legfontosabb: ne tekintsük a görög katolikust másodrendű magyarnak... ne nézzük le keleti szertartását, melynek szépségeit és ősi hagyományait a bizantinológus, a liturgiatörténész, a művelődéstörténet kutatója csodálja és amelynek oly dicső múltja van a legmagyarabb magyarságban is.”
Mindehhez járult még Miklósy püspök álláspontja az államforma kérdésében. A főpap királypárti volt. Legitimista meggyőződését ismételten hangoztatta. Ezért szembekerült a kormányok egyes tagjaival, így Klébelsberggel és Gömbössel, sőt magával Horthy kormányzóval is. A magyar kormányok megtagadták azoknak a kötelezettségeknek teljesítését, melyeket az állam a Hajdúdorogi Egyházmegye megalapításakor vállalt. Az ország nehéz anyagi helyzetére hivatkoztak, de ugyanakkor bőkezűen támogattak más egyházi intézményeket. Nem biztosítottak az egyházmegye számára elegendő állami kongruát, ezért a püspöknek 1920-1937 között csak 6 új paróchiát sikerült szerveznie; számos 400-600 lelkes filia maradt még évekre rendszeres lelkipásztori ellátás nélkül.
A görög katolikusoknak a társadalomban állandóan érezniük kellett a vallásuk miatti mellőzést, hátrányos megkülönböztetést, méltatlan, sőt a törvénysértés fogalmát kimerítő támadásokat. Ezeket érzékeltetik a következő adatok és esetek: Szabolcs vármegye lakosságának 34%-a, 70.000 ember görög katolikus vallású volt. Azonban a vármegye urai, a dzsentrik, maguk közé görög katolikust nem fogadtak be, megyei tisztségviselők között görög katolikus vallású ember sohasem volt.
1929. október 6-án a budapesti Rózsák terei templomban gyászmise volt az aradi vértanúk lelki üdvéért, melyre a hitoktatók a tanulókat is elvitték. Pár nap múlva az “Előörs” c. lapban közlemény jelent meg, mely szerint a görög katolikusok szándékosan elvonták az ifjúságot a hazafias ünnepségtől. Egyes fővárosi tantestületekben támadni kezdték a görög katolikus nevelőket. Sajtóperre került sor, mely a felelős szerkesztő megbüntetésével végződött, mert bebizonyosodott, hogy a tanulók az iskolai ünnepségen részt vettek és csak azután mentek a szent liturgiára.
1929. április 4-én főjegyzőválasztásra került sor Hajdúdorogon. Három görög katolikus vallású jelölt is pályázhatott e tisztségre, de a választást vezető főszolgabíró nem volt hajlandó közülük egyet sem jelölni. A törvényes előírások megszegésével előbb a tisztviselőket szólította szavazásra, és csak azután a képviselő-testület tagjait. A tisztviselők állásukat féltve, nem mertek szembeszállni a főszolgabíróval és a hivatalos jelölt mellé álltak. De a képviselőtestület tagjai is ugyanezt tették, meghajoltak a hatalom képviselője előtt; pedig elődeik nem ismertek megalkuvást, ha a görög katolikusok ügyéről volt szó.
Magyarországon 1935-ben országgyűlési képviselőket választottak. Ligetalján dr. Gróh István ügyvéd, a MAGOSZ ügyvezető igazgatója, a Görögkatolikus Szemle főszerkesztőjének fia lépett fel képviselőjelöltnek. Megválasztása biztos volt, mert Ligetalja lakosságának 75%-a görög katolikus vallású volt. Ám a dzsentrik nem tűrték oly jelölt megválasztását, aki nyíltan hirdette, hogy “ő se nem ilyen, se nem olyan párti, hanem, hogy ő görög katolikus párti és ennek az eszmének szószólója akar lenni a parlamentben”. Törvényes úton azonban nem tudtak leszámolni vele, ezért Nyíradonyban, a református lelkész lakásáról két csendőr a főszolgabíróhoz kísérte, aki a határzónában való tartózkodásra jogosító igazolványt kérte tőle. Miután dr. Gróh Istvánnak ilyen igazolványa nem volt, a főszolgabíró kiutasította a községből, de nem engedte meg neki, hogy saját autójával utazzon, mert akkor – mint mondotta – nem lehetne ellenőrizni, hogy hová megy; kénytelen volt másnap hajnalig Nyíradonyban maradni és vonattal utazni. Az esettel még a minisztertanács is foglalkozott 1935. március 12-i ülésén, és a belügyminiszter figyelmeztette a főszolgabírót. Amíg azonban ez megtörtént és kiderült, hogy Magyarországon határzóna-igazolvány nincs, a vármegye urai Gróh kényszerű távollétét felhasználva, az általuk állított ellenjelölt számára gyűjtöttek aláírásokat. Az eseményeket több újság is kommentálta. A Görögkatolikus Szemle leszögezi az esettel kapcsolatb: “A Szemle nem emberek ellen harcol, hanem egy beteg rendszer, egy százados felfogás ellen, mely ellenkezik a modern szociális észjárás és a magyarság érdekeivel”. Szabolcs megye urai azt bizonyítják, hogy “nálunk a régi szellem él, a görögkatolikusság arra való, hogy a tőle lelkileg mĐ˙essze álló magyar gentry uralkodjék felette”.
Az is előfordult, hogy a görög katolikusokat politikailag megbízhatatlan embereknek tüntették fel. 1937-ben a Szatmár megyei 5000 holdas Károlyi-birtokra zselléreket telepítettek. Ekkor számos görög katolikus cselédember is néhány hold földbirtokhoz jutott, ami érthető is, mert a telepítési akció a nincsteleneket akarta földhöz juttatni. S az országban valamennyi felekezet hívei között a görög katolikusok tulajdonában volt a legkevesebb föld. Ez meglátszott a kivándorlásnál is: a harmincas években a görög katolikus kivándorlók arányszáma több mint kétszerese volt az országos átlagnak.
A telepítéssel kapcsolatban a képviselőház 1937. november 17-i ülésén felszólalt Matolcsy Mátyás, kisgazdapárti országgyűlési képviselő. Kijelentette: “...nem tagadom és nyíltan megmondom, bejártam azt a vidéket, tessék megvizsgálni a telepített emberek faji eredetét és azt méltóztatik látni, hogy azok között 60 százalékban görög katolikus román eredetű nép szerepel. Én távolról sem kívánom megvádolni ezeket az embereket és távolról sem kívánom kétségbe vonni jó magyarságukat, de arra mégis súlyt helyeznék, hogy a határ mellett, egy-két kilométernyire a határtól tiszta magyar fajú, egészen biztos, rendíthetetlen magyar fajiságú emberek jussanak a magyar földhöz”. A görög katolikus papság, és a MAGOSZ tiltakoztak a képviselő kijelentései ellen és felszólították, hogy sértő szavait vonja vissza. Miután Matolcsy Mátyás erre nem volt hajlandó, Budaváry László v. nemzetgyűlési képviselő válaszolt neki. Budaváry válaszában utal a görög katolikusoknak a magyar hazához és a magyar néphez mindenkor hűséges, hazafias magatartására, majd leszögezi: “Mérhetetlen tudatlanságból eredő, rágalmazó kijelentését a görög szertartású katolikus magyarság nevében a leghatározottabban, s a legnagyobb felháborodással visszautasítjuk! Sem a képviselő urat, sem senki mást nem jogosít fel a tájékozatlansága arra, hogy a legmegbízhatóbb nemzetréteget ilyen alantas gyanúsítással és váddal illesse”. Azt a tényt, hogy Matolcsy a görög katolikus papság követelésére sem volt hajlandó kijelentését visszavonni, Budaváry úgy értékeli, hogy: “Az ilyen mulasztás pedig nem a tájékozatlanság, hanem a rosszakarat és az érdekeltek semmibe vevésének – ha nem is ékes, de annál hangosabb – bizonyítéka”.
A magyarországi görög katolikusok lealázó helyzetének legfájdalmasabb következménye a sorozatos rítusváltoztatás volt. 1. Szertartásváltoztatás szórványosan mindig is előfordult, de 1930-ban szinte rítusváltoztatási mozgalom zajlott le az egyházmegyében és az exarchátusban egyaránt. Ennek a jelenségnek a legtöbbször nem vallási, nem lelki okai voltak. Sokak szemében ugyanis a görög szertartás elhagyása társadalmi előrelépést jelentett: aki a görög szertartást elhagyta, az a szegények, a parasztok vallásáról az “úri vallásra” tért át; s többé már senki nem vonta kétségbe a magyarságát sem. Ha valahol új egyházközséget akartak szervezni, új templomot, iskolát, paróchiát akartak építeni, mindig akadt néhány, viszonylag jobb módú görög katolikus hívő, aki szertartást változtatott, hogy az anyagi kötelezettségektől ezáltal megszabaduljon.
Az is megtörtént, hogy a görög katolikusok több új paróchía szervezésével – főleg anyagi nehézségek miatt – elkéstek. Néhány filián a hívek, a rendszeres görög katolikus lelkipásztori ellátás híján a latin szertartást gyakorolták. Előfordult, hogy amikor a görög katolikus lelkész megkezdte az új paróchia szervezését, egyes görög katolikus hívek szembeszálltak vele és kijelentették, hogy nem igénylik a görög szertartású anyaegyház szervezését. Csakhogy e magatartás mögött rendszerint külső erők álltak; mint ahogy a rítusváltoztatási hullámot is külső tényezők idézték elő, s ez érthető módon súlyos válságot idézett elő egyes helyeken a két szertartás kapcsolatában. A rítusváltoztatás, írta dr. Szántay-Szémán István “nálunk sokszor a szeretetlenségig menő harcot provokál a különböző szertartású katolikus testvérek között, sőt, a kérdés kezelése évtizedes elhidegülést szül egész vidékeken”. Arra is rámutat, hogy: “Nálunk a testvéri szeretet rovására menő rítusváltoztatási mozgalom szítása erősen beleütközik a hitközségek és lelkészek existenciális érdekeibe is. A tömeges rítusváltoztatás nemcsak az egyházi adózás terén okoz zavart, de a lelkészi szolgáltatások (párbér, stóla...) tekintetében is zavart okoz...”
2. Még tragikusabb veszteségek érték a görög katolikus magyarságot azokon az egykori hajdúdorogi egyházmegyés paróchiákon, melyeket a II. bécsi döntés (1940. augusztus 30.) csatolt vissza Magyarországhoz. A Szentszék ugyanis ezeket az egyházközségeket a román egyházmegyék kötelékében hagyta. Ekkor a kelet-magyarországi és erdélyi görög katolikus magyarok ezrével tértek át latin szertartásra, vagy református vallásra. Példájukat igen sok olyan görög katolikus is követte, akik a trianoni Magyarország területéről áthelyezés folytán kerültek e területre. Erdélyben, helyszínen végzett felmérések során kiderült, hogy több mint húsz magyar paróchia hívei, szinte valamennyien elhagyták a görög szertartást, de a többi magyar egyházközség is csaknem mind elnéptelenedett. Ennek a szertartásváltoztatási hullámnak azonban nemcsak a magyar közvélemény előítélete volt a kiváltó oka, hanem a román görög katolikus egyház magatartása is. A román egyházi és állami kimutatások görög katolikus magyarok létezését egyáltalán nem ismerték el, jóllehet e területen Trianon előtt 84.000 görög katolikus magyar élt. A román görög katolikus egyház a nacionalizmus úttörőjének bizonyult; a magyar egyházközségekbe magyarul alig tudó papokat küldtek, a magyar liturgikus nyelvet egyáltalán nem engedélyezték, csak a prédikációt lehetett a nép nyelvén mondani.
Mindemellett a két háború között erőszakos térítések is történtek. Pl. Gyergyószentmiklóson névelemzés alapján 27 embert minden tiltakozásuk ellenére a római katolikus egyházból a görög katolikus egyházba tettek át. Ilyen alapon nemcsak római katolikusokat, hanem protestánsokat is átvittek a román görög katolikus, vagy ortodox egyházba. A térítések eredményeképpen a Hajdúdorogi Egyházmegyéhez csatolt székelyföldi egyházközségekben a hívek száma 1920-1940 között erősen megnövekedett. Így pl. az egyházmegye alapításakor Homoródalmáson 344 hívő élt, 1929-ben 672; Szenterzsébeten 15-ről 157-re, Marosvásárhelyen 2248-ról 5419-re, Abásfalván 46-ról 76-ra nőtt a görög katolikus hívek száma. Számos községben, ahol csupán néhány tucat görög katolikus hívő élt, állami. segítséggel görög katolikus templom épült. A görög katolikus egyház bőségesen részesült magányosoktól és a református magyar egyháztól kisajátított földekből. Így pl. a zagoni református egyház 424 hold földjét a görög katolikus egyház kapta meg. Mindezek és más események, így pl. a román görög katolikus főpásztorok megnyilatkozásai lényegében érthetővé teszik, hogy az erdélyi görög katolikus magyarok zöme elhagyta a görög katolikus szertartást.
E szertartásváltozások túlnyomó többsége az egyházi törvények megsértésével történt, tehát egyházjogi szempontból érvénytelen volt. XI. Piusz pápa 1928. december 6-án felhatalmazást adott a pápai nunciusoknak és legátusoknak a rítusváltoztatás engedélyezésére. E felhatalmazást az erdélyi tömeges szertartásváltoztatás megindulása után, 1940. november 23-án visszavonta, s annak engedélyezését újra önmagának tartotta fenn. Dudás püspök 1941 júliusában hosszabb időt töltött Rómában, ahol sürgette a visszatért paróchiáknak az egyházmegyéhez való visszacsatolását. Tárgyalásokat folytatott e kérdésről XII. Piusz pápával és a Keleti Kongregáció vezetőivel. Ígéretet kapott, hogy a Szentszék teljesen pártatlanul, s az igazságnak minden tekintetében megfelelően igyekszik megoldani e nehéz kérdést. A nehézséget az okozta, hogy a román püspökök – bár ők is tapasztalták, hogy a hívek ezrével hagyták el a görög szertartást – hevesen ellenezték e paróchiáknak a hajdúdorogi püspök joghatósága alá való visszarendelését.
Másrészt valószínűnek látszott, hogy a Szentszék a Hajdúdorogi Egyházmegye határainak helyreállításával várni akar a világháború befejezéséig. Ezért oly gondolat is felmerült, hogy addig is, míg a paróchiák visszakerülnek a Hajdúdorogi Egyházmegyéhez, “sürgősen gondoskodni kell arról, hogy az erdélyi és kelet-magyarországi magyar görög katolikusok mindenütt magyar szentbeszédet, istentiszteletet, magyar hitoktatást kapjanak”.
A Szentszék Severio Ritter érseket, volt prágai nunciust, 1942. augusztus első napjaiban apostoli vizitátori minőségben Magyarországra küldte, hogy a román püspökségek joghatósága alatt lévő hajdúdorogi egyházmegyés paróchiák sorsáról, azok visszacsatolásának kereteiről a helyszínen szerezzen adatokat és információkat. Az apostoli vizitátor látogatást tett Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Nagyváradon, Nagybányán, Szatmárnémetiben, Nyíregyházán és Máriapócson. Azonban e paróchiák ügyében semmiféle intézkedés nem történt. A világháború után Erdélyből visszatértek a trianoni Magyarországról odahelyezett állami tisztviselők, katonatisztek, jegyzők stb., de aki közülük ott szertartást változtatott, már nem tért vissza görög szertartásra.
Ami a bizánci szertartású katolikus szórványokat illeti, a Christifideles bulla név szerint felsorolja azokat az egyházközségeket, amelyek a Hajdúdorogi Egyházmegyébe kerültek. Több ezer bizánci szertartású katolikus hívő azonban kívül maradt annak határain. Ezek a hívek az ország különböző pontjain, szórványokban éltek.
Az 1920. évi népszámlálás szerint:

• Békésen 102
  
• Békéscsabán 142
  
• Cegléden 90
  
• Csepelen 116
  
• Egerben 176
  
• Felsőgallán 163
  
• Gyöngyösön 101
  
• Győrben 111
  
• Jászberényben 194
  
• Kaposváron 81
  
• Kecskeméten 227
  
• Orosházán 123
  
• Pécsett 92
  
• Pestszenterzsébeten 369
  
• Pestszentlőrincen 100
  
• Pestújhelyen 97
  
• Rákoscsabán 275
  
• Soroksáron 89
  
• Székesfehérváron 113
  
• Szolnokon 127
  
• Újpesten 512
  
• görög katolikus hívő élt.
  
  

Az első világháború után a szórványban élő hívek száma állandóan növekedett. Egyrészt Csehszlovákiából és Romániából sok görög katolikus magyar hívő települt át hazánkba, másrészt az ország keleti területéről is tömegesen költöztek el görög katolikus hívek az iparilag fejlettebb nyugati vidékekre. Jellemző, hogy Hajdúdorogról 1917-1937 között 3.000 ember vándorolt el munkalehetőség hiánya miatt. A szórványban élő görög katolikusok a IV. lateráni zsinat (1215) határozatának 9. kánonja értelmében a területileg illetékes római katolikus főpásztorok joghatósága alá tartoztak. A legnépesebb szórványok a váci egyházmegye területén, főleg Budapest környékén keletkeztek. A XIX. század vége felé a római Kúria a magyarországi görög katolikusok megjelölésénél alkalmazni kezdte a “rutén rítus” és “román rítus” elnevezést. Miklósy püspök 1920. április 12-én levelet intézett XV. Benedek pápához, melyben felhívta a figyelmét arra, hogy Magyarországon a rutén híveknek három, a románoknak négy, a magyaroknak egy egyházmegyéjük van. E nyolc egyházmegye hívei valamennyien egy szertartást, a görög szertartást követik, tehát annak nincs semmiféle törvényes alapja, hogy szertartásukat az általuk, a közéletben használt nyelv szerint jelöljék meg.
A püspök arra kéri a pápát, hogy a jövőben a Szentszék a magyarországi görög szertartásúak megjelölésével kizárólag a “görög katolikus” elnevezést használja, s rendelje el. Róma csak 14 év elteltével intézkedett az elnevezés kérdésében. Xl. Piusz pápa 1934. december 21-én elrendelte, hogy szertartásunkat bizánci szertartásnak kell nevezni. 1 Minden más megjelölést használaton kívül kell helyezni. A pápa ugyanakkor elrendelte azt is, hogy az egyházi szláv nyelvű görög szertartást bizánci szláv szertartásnak kell nevezni.
Az egyházmegye liturgikus életében problémát jelentett az, hogy énekeink dallama szinte egyházközségenként mutatott kisebb-nagyobb eltéréseket. Miklósy püspök 1927-ben Egyházmegyei Énekrendező Bizottságot szervezett. A bizottságnak az volt a feladata, hogy az egyházmegyében a liturgikus énekek egyöntetűségét előkészítse és az elfogadott dallamokat egy új, magyar énekeskönyvben rögzítse. A bizottság e munkán éveken át dolgozott, feladatát teljesítette, de sem az általa összeállított Énektár (Irmologion) kiadásra, sem pedig a megállapított énekdallamok nem kerültek bevezetésre. A dallamgyűjtés és a dallam-megállapítás munkája jelenleg is tart.
A Magyar Rádió első ízben 1929. február 3-án, húshagyó vasárnap közvetített görög katolikus liturgiát a budapesti Szegényház téri (ma: Rózsák terei) templomból.
A továbbiakban is rendszeresen közvetített görög katolikus liturgiát és szentbeszédet. Miklósy püspök 1937. október 29-én elhunyt. XII. Piusz pápa az egyházmegye második megyéspüspökévé dr. Dudás Miklóst, a Szent Bazil Rend magyarországi főnökét nevezte ki 1939. március 25-én. Az új püspök Máriapócson született 1902. október 27-én. Középiskolai tanulmányait Nyírbátorban, Ungvárott és Nagykállóban végezte. 1921. január 10-én lépett be a Szent Bazil Rendbe. A szerzetesi életet Munkács-Csernekhegyen kezdte meg. Filozófiai tanulmányait Krisztinopolban (Lengyelország) a Rend főiskoláján végezte (1922-1924), a teológiát pedig Rómában, a Gergely-egyetemen, mint a Collegium Hungaricum-Germanicum növendéke (1925-1928). Az ünnepélyes nagyfogadalmat Máriapócson tette le 1925. október 18-án; Miklósy püspök ugyanitt szentelte pappá 1828. szeptember 8-án.
Felszentelése után a rendi növendékek nevelője Csernekhegyen 1928-1930, majd Kisbereznán a növendékek tanára 1930-1932 között. Ekkor visszatér Magyarországra és a máriapócsi monostor házfőnöke 1932-1939 között. 1933-tól egyben regionális főnök. Tanulmányai a Keleti Egyház c. folyóiratban jelentek meg. Nevét azonban itthon és külföldön elsősorban az általa tartott népmissziók és lelkigyakorlatok tették ismertté. 1928-1936 között itthon és Kárpátalján 26 népmissziót és 33 zártkörű lelkigyakorlatot, 1937-1938-ban pedig az USA-ban 24 népmissziót és 6 lelkigyakorlatot tartott magyar és ruszin nyelven.
Dr. Dudás Miklóst a máriapócsi templomban Papp Antal c. érsek, miskolci apostoli kormányzó szentelte püspökké Kriston Endre egri, és dr. Meszlényi Zoltán esztergomi segédpüspökök részvételével 1939. május 14-én. Az új püspök főpásztori szózatában hangoztatta: Oly görög katolikusokra van szükség, akik erős, rendíthetetlen katolikus hitük mellett önérzetesen őrzik a görög szertartást is. Legfontosabb feladatnak tekinti az egyházmegyei intézmények felállítását.
Magyarország határai 1938-1941 között a politikai körülmények alakulása folytán négyszer is módosultak. E változások alkalmával jelentős számú görög katolikus tömegek kerültek az országhoz. 1938-ban tért vissza a Felvidék egy része 70.295, 1939-ben Kárpátalja 342.241, 1940-ben Kelet-Magyarország és Észak-Erdély 934.282, végül a Délvidék egy része kb. 15.000 görög katolikus hívővel. (Ezek az 1930-ban tartott csehszlovák, román és jugoszláv népszámlálás adatai.) Az 1941. évi magyarországi népszámlálás szerint hazánkban ekkor 1.701.544 görög katolikus hívő élt; 1930-ban az ország lakosságának 2,3%-a, 1941-ben pedig 11,6%-a volt görög katolikus vallású. A Körösi Egyházmegye Magyarországhoz került területén az Apostoli Szentszék 1941. július 5-én felállította a Bácskai Apostoli Adminisztratúrát, amelynek kormányzója Zichy Gyula kalocsai érsek, általános helynöke pedig dr. Szegedi Joachim bácskeresztúri paróchus lett.
A püspöki kar tagjai által kiadott körlevelek 8 pontban foglalták össze a keleti szertartásúakra vonatkozó legfontosabb tudnivalókat. A Római Kis Katekizmusba pedig a görög katolikusokra vonatkozó 11 kérdést és feleletet, valamint néhány jegyzetet iktattak be.

A Hajdúdorogi Egyházmegye nyíregyházi székhelyét sok görög katolikus nem tekintette véglegesnek. Ez a vélemény újabb lehetőségek felvetésére és a régi viták kiújulására vezetett. Az első világháború után felmerült a gondolat, hogy a püspökség székhelyét Miskolcra kellene áttenni. Schirilla Szolon miskolci görög katolikus paróchus még a trianoni békekötés előtt felhívta Miklósy püspök figyelmét arra, hogy ha a román paróchiákat el is csatolják az egyházmegyétől, helyettük az abaúji, csereháti, kassai és felsőborsodi esperesi kerületek paróchiáit hozzánk osszák be, így Miskolc az egyházmegye központjába kerül, s ezért lehetne az a püspöki székhely. A városban az egyházmegyei központ számára kedvező feltételek mellett lehetne megfelelő épületeket szerezni.
A főpásztor a miskolci székhely gondolatától nem zárkózott volna el, ha az említett esperesi kerületek az egyházmegyéhez kerültek volna. Azonban az akkori körülmények között ingatlanvásárlásra nem is gondolhatott. A hajdúdorogiak viszont nem tudtak beletörődni abba, hogy a püspök az alapító bulla rendelkezése ellenére nem Hajdúdorogon lakik. “Hazavárták” a püspököt, s ennek a sajtóban hangot adtak. Így Újhelyi Andor hajdúdorogi paróchus 1924. március 17-én közölte a püspökkel, hogy egyházközségi közgyűlés határozata alapján a közeljövőben 100 tagú küldöttség keresi fel azzal a kéréssel, hogy költözzön Hajdúdorogra. A püspök válaszában kijelentette, hogy jóleső érzéssel méltányolja a dorogi hívek ama kívánságát, hogy a főpásztor állandóan köztük tartózkodjon, de a székhely megváltoztatása leküzdhetetlen akadályokba ütközik. Ebben a kérdésben ui. “az egyházmegyei papság, s a világi értelmiség közóhajának figyelembevételével, az államkormány hozzájárulása mellett a végleges döntés már tíz évvel ezelőtt megtörtént”.
A püspök a döntés indoklásánál hivatkozik Nyíregyháza központi fekvésére, kulturális fejlettségére és előnyös vasúti összeköttetéseire. Arra is utal, hogy a nyíregyházi egyházközségtől kész épületet kapott, amit igen jelentős befektetéssel alakította át püspöki székházzá. Nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a székhely kérdésében az állammal létrejött megállapodásról jelentést tett a “római szentszéknek, amelynél a jelentés beérkezésétől Nyíregyháza van a hajdúdorogi püspök székhelyeként nyilvántartva”.
Ennek ellenére a későbbi években ismételten kiújuló sajtóvita bontakozott ki a Görögkatolikus Szemle hasábjain a hajdúdorogi és a nyíregyházi székhely hívei között. Mindkét fél tiszteletreméltó, de az elfogultságtól nem teljesen mentes érvek sokaságával bizonygatta a maga igazát. A nyíregyházi székhely hívei főleg a püspök érveit ismételgették, a dorogiak viszont a községben élő görög katolikus hívek tömegére, s azoknak görög szertartáshoz való ragaszkodására és áldozatkészségére hivatkoztak. A két tábor közti vita, Miklósy püspök halála (1937. október 19.) után érte el csúcsfokát, vagyis éppen akkor, amikor a püspöki trón betöltetlen volt. A hajdúdorogi községi képviselő-testület még a sajtóvita megindulása előtt 1937. december 17-én 400.000 pengőt szavazott meg az egyházmegyei intézmények kiépítésére, “ha a kinevezendő új püspök lakását Hajdúdorogra teszi át”. A Hajdúdorogi Egyházmegyének rossz szolgálatot tettek azok, akik a székhelykérdés körüli vitát előidézték. Az olykor szenvedélyessé fajuló vita évekre megzavarta a lelkek békéjét.
Dudás püspök a székhely megválasztásának nyomasztó kötelezettségével foglalta el a főpásztori széket. Alighogy átvette az egyházmegye kormányzását (1939. május 16.) Hajdú megye alispánja levelet intézett hozzá (1939. május 17.), melyben kéri, tegye át székhelyét Hajdúdorogra. Memorandumot intézett a püspökhöz Hajdúdorog községi képviselő-testülete is. A memorandum összefoglalja a hajdúdorogi mozgalom történetét, s azt az erőfeszítést, amit Hajdúdorog a görög katolikus magyarság érdekében kifejtett. Emlékeztet arra, hogy a Christifideles bulla értelmében a püspöki székhely Hajdúdorog, mely most 400.000 pengőt ajánl fel a püspöki intézmények megalapozására. S ha ez az összeg, valamint az államtól várható támogatás nem lenne elegendő, “Hajdúdorog népe.. mindenét képes lesz odaadni, ha az első ásónyom kijelöli a püspöke palotájának a helyét”. Viszont, ha a püspök nem költözik Hajdúdorogra, ez oly nagy csalódást fog a nép körében okozni, melynek beláthatatlan következményei lesznek: “Ha a püspök Atyánk elhagy bennünket, nemcsak századok óta készített tervünk pusztul el örökre, de a lelkek letargiájában előtörhet egy idegen befolyás, mert reményeinkben csalatkozva, kifosztott lélekkel nehéz szembeszállni a kísértésnek”. Dudás püspök Hajdúdorog felajánlott áldozatát nem fogadhatta el. Tisztában volt azzal, hogy a 400.000 pengős megajánlás egyrészt messze meghaladja Hajdúdorog teljesítőképességét, sőt egyenesen anyagi romlásba döntené hajdúdorogi híveit, másrészt távolról sem elegendő a szükséges intézmények kifejlesztéséhez. Ezt és minden más körülményt mérlegelve, több mint másfél évi fontolgatás és a kormánnyal, valamint Nyíregyháza vezetőivel folytatott tárgyalások után hivatalosan bejelentette, hogy a Hajdúdorogi Egyházmegye végleges székhelyéül Nyíregyházát választotta.
A püspökség elhatározását a görög katolikus közvélemény megnyugvással fogadta, mert mint ahogy a Görögkatolikus Szemle megfogalmazta: “Kétségtelen, hogy Hajdúdorog olyan kimagasló érdemeket szerzett a püspökség felállítása körül, amilyenekkel egyetlen más egyházközségünk sem dicsekedhetik. Kétségtelen azonban az is, hogy a püspökség székhelyének kiválasztásánál az egész egyházmegye érdekei az irányadók”. “400 000 P hozzájárulás azt jelenti, hogy a legszegényebb zsellér tegnapelőtt született 12-ik gyermekének vállára is 40 P adósság nehezednék.” Hajdúdorogon viszont a püspök döntése mélységes felháborodást váltott ki és lázongáshoz vezetett, amit csak nehezen lehetett lecsendesíteni.
Dudás püspöknek a székhelyre vonatkozó elhatározását a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium tudomásul vette; Nyíregyháza polgármestere, Szohor Pál és a város vezetősége örömmel fogadta. A magyar kormány az 1941., 1942. és 1943. évi állami költségvetés keretében három egyenlő részletben összesen 150.000 pengőt irányzott elő az egyházmegyei intézmények kiépítésére. A Vallásalap az építkezés folyamatossága érdekében a teljes összeget előlegezte. Most került sor annak a kötelezettségnek a teljesítésére is, melyet Nyíregyháza még 1912-ben vállalt arra az esetre, ha a Hajdúdorogi Egyházmegye székhelyét a városban állítják fel. Az akkori felajánlások teljesítését a világháború és az utána következő gazdasági nehézségek lehetetlenné tették.
Dudás püspök 1939 októberében tárgyalásokat kezdeményezett Szohor Pál polgármesterrel. Ezek eredményeképpen a város 1941. január 31-én tartott közgyűlése a püspökség céljaira biztosított: 250.000 pengőt, a Sóstói úton 1.500 négyszögöl telket, melyen a püspöki palota és hat kanonoki lakás épül fel; 220 négyszögöl telket kápolna és a középiskolások internátusa számára, végül 2000 négyszögöl területet líceum, tanítóképző akadémia és internátus felépítésére. E nagyszabású tervekből mindössze annyi valósult meg, hogy a háborús években, rendkívüli erőfeszítések árán a Sóstói úton felépült a püspöki palota. A többi intézmény kialakítására a háború után gondolni sem lehetett.

A trianoni határok kialakulása után az egyházmegye papnövendékei az ungvári szemináriumban nem maradhattak, tanulmányaikat Esztergomban folytatták. Miklósy püspök a kormánynál állandóan szorgalmazta az egyházmegyei papnevelő intézet felállítását. Erre ui. a Hajdúdorogi Egyházmegye alapításakor a Magyar Állam kötelezettséget vállalt. Másrészt Róma már régen kifejezésre juttatta, hogy görög papnövendékeknek latin szemináriumban való oktatását nem tartja megfelelőnek.
Miklósy püspök 1920 elején felhívta a vallás- és közoktatásügyi miniszter figyelmét arra, hogy az Osztrák-Magyar Bank nyíregyházi palotája jutányos áron eladó. Kéri, hogy a VKM vásárolja meg az épületet papnevelő háznak. A VKM a szeminárium és a többi egyházmegyei intézmény ügyét a minisztertanács elé terjesztette, majd közölte Miklósy püspökkel: “A magyar kormány áthatva a Hajdúdorogi Egyházmegye nagy jelentőségű vallási és nemzeti hivatásától, folyó évi február 24-én megtartott ülésén határozatilag kimondta és hozzájárult ahhoz, hogy a nevezett egyházmegye az említett intézményekkel a lehetőségekhez képest mielőbb elláttassék”.
Vass József vallás- és közoktatásügyi miniszter a görög katolikus szeminárium ügyében véleményt kért Csernoch János hercegprímástól. Az érsek-metropolita kifejtette: az Osztrák-Magyar Bank épületének megvételével a kérdés nincs megoldva. Az épületet át kell alakítani, be kell rendezni, a teológiai tanárokat fizetni kell. Az állam a mai nehéz gazdasági körülmények között ezt nem vállalhatja. Ő befogadta a görög katolikus papnövendékeket az esztergomi Papnevelő Intézetbe. Ez a világ egyik legszebb szemináriuma, de az elnéptelenedés veszélye fenyegeti, mert az esztergomi egyházmegye jelentős része csehszlovák uralom alá került. A görög katolikus növendékek számára csupán rítus tanár alkalmazásáról kell gondoskodni.
A miniszter a prímás véleményét magáévá tette, s kérésének megfelelően az ország nehéz anyagi helyzetére hivatkozva a görög katolikus szeminárium ügyét levette a napirendről. Viszont ígéretet tett arra, hogy Esztergomban a görög rítus tanítására külön tanárt alkalmaznak, s annak fizetéséről az állam gondoskodik. Esztergomban nem került sor rítusoktatásra, ezért Miklósy püspök a bizánci szertartást szinte alig ismerő papnövendékek számára rítustanfolyamot rendezett. Az első ilyen tanfolyamot Máriapócson tartották, 1922 szeptemberében. 1928-ban csaknem tragikus fordulat állt be papnevelésünk történetében. Serédi Jusztinián hercegprímás megbízásából az esztergomi szeminárium rektora 1928. július 10-én közölte Miklósy püspökkel, hogy “Őeminenciája többé nem hajlandó intézetbe más megyebeli új növendékeket befogadni”. Miklósy kérte a prímást, hogy intézkedését a Hajdúdorogi Egyházmegyével szemben legalább ideiglenesen függessze fel, mert egyébként képtelen a papnövendékek neveltetéséről gondoskodni. Kérte a prímást, hogy az idén felvett három növendéket helyezze el szemináriumban.
A püspök arra hivatkozott, hogy a magyar állam vállalta a görög katolikus papnevelő intézet felállítását, azonban – írja a püspök – “a szeminárium létesítése kérdésének kedvező elintézését az államkormány jóindulatú törekvésével szemben Eminenciád hivatali elődje akadályozta meg, aki... azt javasolta a kultuszminiszter úrnak, hogy leghelyesebb a szóban forgó kérdést a napirendről teljesen levenni”, mert a Hajdúdorogi Egyházmegye papnevelésének kérdése a papnövendékeknek az esztergomi szemináriumba való befogadásával “teljesen kielégítő és intézményes megoldást nyert”.
A prímás azonban a püspök érveit nem vette figyelembe és kérését nem teljesítette. Eljárását azzal indokolta, hogy a papképzést négy évről ötre emelték, emellett Budapesten számos új lelkészi állást szerveztek, így az esztergomi szemináriumban csak a főegyházmegye számára nevelhetnek papnövendékeket. A jelentkezők száma valóban jelentősen megnövekedett. Miklósy püspök Klebelsberg Kúnó kultuszminiszterhez fordult. Arra kérte, hogy az egyházmegye három új papnövendékét helyezze el a Központi Szemináriumban, vagy valamelyik budapesti főiskolai katolikus internátusban.
Végül közvetlenül az 1928/29-es tanév megnyitása előtt a budai Szent Imre kollégium befogadta őket. Az intézet igazgatója megígérte Miklósy püspöknek, hogy három növendéke lelki irányításáról gondoskodik. A neveltetési költségeket az állam biztosította. Tanulmányaikat az egyetem Hittudományi Fakultásán végezték.
Az iskolai év még véget sem ért, mikor a kollégium igazgatója arról értesítette a püspököt, hogy a három növendéket csak erre az egy tanévre vette fel, a jövő iskolai évre már nem biztosít helyet nekik.
Miklósy ismét Klebelsberg miniszterhez fordult segítségért. A miniszter felhívta a püspök figyelmét arra, hogy a római Szent Atanáz görög kollégiumban a Hajdúdorogi Egyházmegye papnövendékei is “nehézség nélkül elhelyezhetők és ott saját rítusukban is alaposan képezhetők. A költség pedig bizonyára nem nagyobb, mint az itthoni tartásdíj”. Ernszt Sándor, a Központi Szeminárium rektora, Miklósy Istvánnal történt levélváltás után pedig hat görög katolikus növendéket vett fel.
Az egyházmegye papságát aggodalommal töltötte el a papnevelés helyzetének bizonytalansága. A lelkészek ideiglenes megoldásként azt javasolták, hogy a főpásztor létesítsen Budapesten internátust, ahol a szeminárium felépítéséig a teológusok 2-3 felszentelt pap irányításával készülnének fel a papi életre. Itt tanulnák meg a rítust, az egyetemen pedig a hittudományt. A papnevelés kérdésének ideiglenes megoldása azonban másképpen valósult meg, mint ahogy a papság javasolta. Ugyanis Miklósy püspök és a kultuszminiszter tárgyalásainak eredményeképpen a hercegprímás támogatásával az egyházmegye valamennyi papnövendéke – az Esztergomban utolsó évfolyamot végző hét növendék is – az 1930/31-es tanévre a Központi Szemináriumba került.
A görög katolikus papnövendékek részt vehettek a budapesti paróchiális templomban a szombati és ünnep előtti vecsernyén, a vasárnapi és ünnepi utrenyén és szent liturgián.
Glattfelder Gyula csanádi püspök 1923-ban kénytelen volt elhagyni székhelyét, Temesvárt, átköltözött Magyarországra. Előbb Makón, majd Szegeden telepedett le; ez utóbbi város lett a székhelye, innen kormányozta a Csanádi egyházmegye Magyarországon maradt 31 plébániáját. A fogadalmi templom, melynek építése 1913-ban kezdődött, de a háború miatt félbeszakadt, 1923-ban folytatódott. A püspök 1930-ban szentelte fel. Klebelsberg Kúnó vallás- és közoktatásügyi miniszter 1927-ben megkezdte a fogadalmi templom körüli tér beépítését. Három év alatt felépült a püspöki székház, a papnevelő intézet és a Szent Imre kollégium. Az új épületek megáldása is 1930-ban történt. A szemináriumot 1950-ig jezsuiták vezették. A szegedi építkezés azt bizonyítja, hogy a nyíregyházi görög katolikus szeminárium felállításának nem anyagi természetű akadályai voltak.
Klebelsberg Kúnónak Szegeddel kapcsolatban tervei voltak, elsősorban az, hogy a Hajdúdorogi Egyházmegye papnövendékeit a szegedi szemináriumban helyezi el. Miklósy püspök e terv ellen határozottan tiltakozott. Leszögezte, hogy e megoldást nem fogadhatja el, mert “klerikusaink idegenbe kerülnének, velük kapcsolatunk nem lehetne, idegen papokra kellene bízni őket, s nevelésük sem volna a célnak megfelelő, Szegeden hitközségünk nem lévén”. A püspököt személyesen kereste fel a jezsuiták provinciálisa, s igyekezett rávenni, hogy a papnevelés szegedi megoldásához járuljon hozzá. Miklósy erre azonban nem volt hajlandó. Kijelentette, hogy “növendékpapjaink Szegedre soha nem kerülhetnek”. Döntését az Egyházmegyei Szentszék előtt azzal indokolta, hogy ha a szegedi megoldáshoz hozzájárult volna, “végleg le kellett volna tennünk arról, hogy valaha is saját szemináriumunk lesz. Ahol a püspök székel, ott kell lennie a papnevelő háznak is. Ha ez az idő nem alkalmas arra, hogy jogainkat érvényesítsük, majd jön más idő, más emberek; jogainkat nem szabad feladnunk”. Dudás püspök felszentelése alkalmával tartott szózatában hangsúlyozta, hogy egyik legfontosabb feladatának tekinti az egyházmegyei papnevelő intézet felállítását. Trónra lépésével megváltozott az állam és az egyházmegye viszonya, kezdeményezéseit ui. nem ítélte eleve kudarcra a legitimizmus tehertétele, mint ahogy az elődje esetében történt. Megváltoztak az egyházpolitikai körülmények is. Az első bécsi döntés után (1938) visszatért Magyarországhoz Ungvár, 1939 márciusában pedig az egész Kárpátalja. Magyarországon a görög katolikusok létszáma, valamint társadalmi súlya és tekintélye jelentősen megnövekedett. Talán ezzel is magyarázható az a gyors eredmény, amit a püspök a kormánynál az egyházmegyei központ és az intézmények kiépítésének kérdésében elért.
Dudás püspök 1939. október 16-18. között Nyíregyházán tárgyalásokat folytatott e kérdésekről Huszka János miniszteri tanácsossal, a VKM kiküldöttjével. A szeminárium ügyében a püspök javaslatai alapján. a következőkben állapodtak meg:
a) A Hajdúdorogi Egyházmegyének legalább 35-40 papnövendékre van szüksége, a papi utánpótlás biztosítására.
b) Öt teológiai tanárt kell alkalmazni, akik közül az egyik rektor, ez egyben kanonok is, tehát csak négy tanár fizetéséről kell gondoskodni. Egy tanár évi fizetése 7000 P.
c) Mivel a jelenleg püspöki székházul szolgáló épület püspöki lakás céljára nem alkalmas, ebben kell elhelyezni a papnevelő intézetet. Az épület átalakítására 10.000, berendezésére pedig 20.000 P-t kell előirányozni.
d) A papnevelés céljaira a püspökség eddig évi 24.000 pengős állami támogatásban részesült. Ebből az összegből a püspök a Központi
Szemináriumban 16 kispap neveltetési költségét fedezhette. (Ebben az időben egy római katolikus káplán évi kongruája 700 P körül volt!). Ez a neveltetési módozat a püspök: szerint sem egyházi okokból, sem pedig a Szentszékkel szemben nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettség folytán el nem fogadható. A papi utánpótlás biztosítására az államsegélyt legalább 30.000 pengőre kell felemelni.
A körülmények megváltozására jellemző, hogy a miniszter kiküldöttje szóba hozta, hogy a görög katolikus papnevelés céljaira kiutalt államsegély elvonása – ami viszonylag igen magas volt – a Központi Szeminárium fenntartásában fog nehézségeket okozni. A fiatal püspök nem hagyott kétséget afelől, hogy “ezt a kérdést nem tekintheti akadályul a Hajdúdorogi Görög Katolikus Egyházmegye kifejlesztésénél. A megállapodás megvalósulását azonban a háborús események meggátolták.

Lengyelország feloszlatása során (1792-1795) Galícia Ausztriához jutott. Ezen a területen 14 bazilita monostor volt. A XIX. század első felében e monostorokban Ausztriából a jozefinizmus, a cári Oroszországból a Róma-ellenesség szelleme hatolt be. A fegyelem meglazult, a szerzetesek elvilágiasodtak, elterjedt körükben a lanyhaság és a közönyösség. A Congregatio de Propaganda Fide 1881. július 10-én kiadott rendelkezése alapján Joszif Szembratovics lembergi érsek végiglátogatta mind a 14 monostort. 1882. január 2-án kelt levelében beszámol a Kongregációnak tapasztalatairól. Hangsúlyozza, hogy a Rendet meg kell reformálni. Javasolja, hogy a monostorok és a szerzetesek legyenek alárendelve a megyésfőpásztoroknak, akik szükség esetén közbeléphetnek a szerzetesi fegyelem védelmében. A szerzetes növendékek nevelését újoncmesterekre kell bízni, akiket a metropolita előtt tett vizsga alapján kell kiválasztani.
P. Klement Szárnicky dr. a Rend galíciai tartományának főnöke, néhány nappal korábban, 1881. december 25-én eljuttatta Rómába saját reformtervezetét. A provinciális azt javasolta XIII. Leó pápának, hogy a baziliták megreformálását bízza a Jézustársasági atyákra. Egy bazilita monostort át kell adni a jezsuitáknak, itt lenne a noviciátus. A növendékek a noviciátus után egy jezsuita kollégiumban végeznék tanulmányaikat. A Rendet a megyésfőpásztorok joghatósága alól teljesen ki kell vonni. A reformált szerzetesek válasszanak Rómában székelő generálist, de addig is, míg erre sor kerül, nevezzen ki a pápa apostoli delegátust, akinek viszont jogában áll a Rend provinciálisát – a választás mellőzésével – kinevezni. A jelenlegi szerzetesek egy hónapi lelkigyakorlat és a noviciátus elvégzése után léphetnek be a reformált Rendbe.
A reformtervezet a krakkói jezsuita provinciális közreműködésével készült. Támogatta annak elfogadását a Szentszéknél a római jezsuita generális is. Miután a baziliták reformálásához az osztrák kormány is hozzájárult, XIII. Leó pápa 1882. május 12-én kiadta a “Singulare praesidium” kezdetű bullát, melyben a galíciai Szt. Bazil Rend reformálását a jezsuitákra bízta. E munkát a jezsuiták 1882-1901 között végezték el. 1882. június 15-én átvették a bazilitáktól a Rend dobromilyi monostorát, annak készpénzkészletével és minden jövedelmével együtt, és itt rendezték be a noviciátust.
A jezsuiták Nagy Szent Bazil írásai alapján, de saját rendjük szellemében a korábbinál jóval szigorúbb rendi szabályokat állítottak össze a baziliták számára. A szabályok pontosan meghatározták a szerzetesek napirendjét, a világiakkal való érintkezés kereteit és általában tevékeny életforma kialakítására késztették őket. Mivel a reform elfogadása nem volt kötelező, a galiciai provincia a régi szerzetesek kihalásáig két részre oszlott. Azok a szerzetesek. akik a reformot elfogadták, kötelesek voltak elvégezni a noviciátust, ami 14 hónapig tartott. Az új rendtagok a noviciátust csak 6 hónapi próbaidő, kandidatúra után kezdhették meg. A reform végrehajtása nyomán a galíciai monostorokban virágzó szerzetesi élet bontakozott ki.
A bazilita kolostorok közül egyedül a máriapócsi került a Hajdúdorogi Egyházmegyébe. Szervezetileg a magyarországi Provinciához tartozott, ennek központja a Csernekhegyi monostor volt. A Rend 1918. augusztus 23-án “nagy káptalant”, vagyis nagygyűlést rendezett Ungváron. Az összejövetelen, melyen Papp Antal munkácsi püspök elnökölt, részt vett a Rend valamennyi tagja. Elhatározták a Rend megreformálását s azt, hogy a reform keresztülvitelére a magyarországi Jézustársaságot kérik fel. A csernekhegyi kolostort hatévi tárgyalás után, 1920. november 2-án átvették a galíciai baziliták, s megkezdték a Rend kárpátaljai ágának megreformálását. A rendház a Legszentebb Üdvözítőről elnevezett galíciai provincia kötelékébe került.
A reformot elsőként magyar szerzetesek fogadták el. 1921 elején megnyílt a csernekhegyi noviciátus. Az első noviciusok szintén magyarok voltak. A noviciátust a magyar szerzetesek közül egyesek Csernekhegyen, mások a galíciai Krechovban végezték el. A noviciátus befejezése után hazajöttek, s 1923. december 5-én átvették a máriapócsi kolostort, mely ettől kezdve 1932. április 2-ig szintén a galíciai provinciához tartozott. A magyar bazilita papnövendékek egy része a Rend galíciai főiskoláin, a másik része pedig a római Gergely-egyetemen végezte teológiai tanulmányait.
A Magyar Görög Katolikusok Országos Szövetsége 1929. június 11-én kérvényt intézett XI. Piusz pápához, melyben arra kérte, hogy “kegyeskedjék apostoli teljhatalmával a Nagy Szent Vazul Rend máriapócsi monostorát minden más kötelékből kivenni, önálló anyamonostorrá nyilvánítani és egyben apátsági rangra emelni”'. A MAGOSZ elnöksége a kérelmet a következőkkel indokolta: a) A trianoni béke után .a Magyarországon maradt római katolikus szerzetesrendek új provinciákat szerveztek. Egyedül a baziliták vannak még ma is külföldi, galíciai főhatóság alatt.
b) A lembergi érsek a munkácsi, az eperjesi és a kőrösi egyházmegyékkel szemben olyan magatartást tanúsít, mintha azok metropolitája lenne. Pedig ezek az egyházmegyék soha sem voltak a lembergi érsek joghatósága alatt. Emellett a galíciai baziliták az ukrainizmust terjesztik, így “nem láthatjuk aggodalom nélkül a lembergi ruthén provincia kötelékében a máriapócsi magyar monostort, a rendház atyáit és növendékeit, mert azok tendenciája szöges ellentétben van a magyar integritási törekvésekkel”.
c) A ruthén egyházmegyék a fejlődésükhöz szükséges minden intézménnyel rendelkeznek. Ezzel szemben a Hajdúdorogi Egyházmegyének egyetlen intézete sincs. Ezért szüksége van “a máriapócsi monostor összes anyagi és szellemi erejére és munkájára. Szükséges, hogy a magyar baziliták minél előbb a görög katolikus magyar hívek szellemi vezérei legyenek, éppen úgy, ahogyan a megreformált ukrán baziliták is egyházi, sőt világi dolgokban is vezérei a saját népüknek. Ehhez azonban az szükséges, hogy a magyar baziliták függetlenek, önállóak legyenek és kizárólag a görög katolikus magyar hívek vallási és nemzeti érdekeinek szolgálatában álljanak”.
d) A keleti szertartású katolikus egyházaknak kollégiumaik, alapítványaik vannak Rómában, s azok lehetővé teszik, hogy ott tudós papokat neveljenek. A görög katolikus magyarságnak az országban nincs szemináriuma, Rómában nincs alapítványa. Ha a máriapócsi monostor önálló lesz, a tulajdonában lévő több mint ezerholdas földbirtoka lehetővé fogja tenni, hogy növendékei jelentős számban a teológiát vagy a római görög kollégiumban, “vagy ami még talán megfelelőbb, a grottaferratai bazilita apátságban végezzék, és így a görögkatolikus magyarságot szorosabb kapcsolatba hozzák Rómával ...”
e) A Christifideles Graeci bulla rendelkezése értelmében a Hajdúdorogi Egyházmegye liturgikus nyelve az ógörög lenne. Jelenleg azonban a görög katolikus magyarságnak nincs oly intézménye, melyben e nyelvet tanítanák. A Rómában, vagy Grottaferratában nevelkedett bazilita növendékek idehaza a máriapócsi monostort a görög nyelvű liturgia tűzhelyévé, otthonává tennék és a Szentszék szándékának megvalósítását, vagyis a görög nyelvű liturgia bevezetését elősegítenék.
f) A máriapócsi monostornak a gróf Károlyi család a könnyező kegykép tisztelete mellett elsősorban magyar nemzeti célok szolgálatára adományozott birtokot. Már csak azért is lehetetlen, hogy “a máriapócsi monostor kifejezetten ukrainista politikai célokat szolgáló kötelékben maradjon”.
g) Ezekkel az érvekkel azt lehetne szembeállítani, hogy egyetlen monostor önálló provinciát nem képezhet. Csakhogy “a máriapócsi kolostor nem alapíthat magának filialékat mindaddig, míg egy idegen célú szervezet elveszi tőle úgy anyagi, mint szellemi erejének legnagyobb részét”. Ha azonban a máriapócsi monostor elnyeri függetlenségét, anyagi és szellemi erejét kizárólag a saját céljaira fordíthatja, megerősödik tekintélye és társadalmi helyzete, számos fiatal lép be növendékei sorába, akikkel benépesítheti az újonnan létesített monostorokat.
A MAGOSZ érvei helytállóak és megalapozottak voltak. Valóban, a legfelkészültebb magyar bazilitákat (Dudás Miklóst, Liki Jánost) a Rend galíciai monostoraiba osztották be, az ottani teológiai főiskolák tanárai lettek. A máriapócsi monostor jövedelmének legnagyobb részét Galíciába vitték. Emiatt Máriapócson még a napi szükségletekre is alig maradt fedezet; a búcsújáróhely fejlesztésére nem is lehetett gondolni.
Viszont valószínűleg a galíciai nacionalista bazilitáknak köszönhető, hogy Andrej Septicky “lembergi görög katolikus érsek a római Szentszéknél azt indítványozta volna, hogy szüntessék meg az egész Hajdúdorogi Egyházmegyét, mert az fölösleges és teljesen céltalan intézmény”.
A Szentszék a budapesti Apostoli Nunciatúrán keresztül azt válaszolta a MAGOSZ-nak, hogy a máriapócsi monostor függetlenítésére irányuló kezdeményezésnek vagy maguktól a pócsi szerzetesektől, vagy tőlük és a Hajdúdorogi Ordináriustól kell kiindulnia. A MAGOSZ elnöksége Miklósy püspököt kérte fel, hogy tegye meg a máriapócsi rendház függetlenítésére vonatkozó “szükségesnek és célravezetőnek ítélt lépéseket”. Miklósy válaszában leszögezte: magyarországi baziliták függetlenítése a külföldi kormányzattól nemzeti és gazdasági szempontból felette kívánatos munka. Ez azonban csak külön rendtartomány felállítása által valósítható meg. Magyar rendtartomány viszont csak akkor létesíthető, ha a pócsin kívül legalább még egy rendházat alapítanak. A pócsi rendház az ehhez szükséges anyagi fedezettel nem rendelkezik. A pócsi monostor önállósága mégis megvalósult.
A Bazilita Rend reformjára Romániában és Jugoszláviában is sor került. A reform megvalósítása után Róma a Trianon előtti Magyarország; bazilita rendházait újra egyetlen szervezetben egyesítette 1932. április 2-án felállította a Szent Miklós Provinciát és ehhez csatolta az öt csehszlovákiai, az egy jugoszláviai, az egy magyarországi és a két romániai bazilita rendházat. A tartományfőnök Bulik Polikárp Péter lett, aki Ungváron székelt. Minden országban helyi joghatósággal felruházott regionális (területi) főnök működött. A Provincia magyar ágának főnöke P. Dudás Miklós volt. Róma a Szent Miklós Provinciát a ,Szent Jozafát Kongregációba osztotta be. Ez a szervezet 1931-ben alakult meg Rómában. E Kongregációhoz tartoztak a galíciai, a brazíliai és az észak-amerikai baziliták is.
A Szent Miklós Provincia felállításával a magyarországi bazilita rend elnyerte függetlenségét és fejlődésnek indult. E folyamat egyik igen fontos állomása a Hajdúdorogi Rendház megszervezése volt. Lengyel János hajdúdorogi görög katolikus igazgató-tanító és felesége Szabó Mária, polgári iskolai tanárnő vagyonát a Szent Bazil Rendre hagyta. Ezzel lehetővé tette, hogy a baziliták Hajdúdorogon letelepedjenek (1933). Rendházuk 1942-ben épült fel.
1939-ben öt kárpátaljai. 1940-ben pedig három romániai bazilita monostor Magyarországhoz került. A Provincia megalapítása óta Romániában és Magyarországon egy-egy újabb rendházat állítottak fel. Az Apostoli Szentszék hozzájárulásával valamennyi magyarországi bazilita monostor tartományfőnöke Dolhy Leontin lett, aki a Provinciát Máriapócsról irányította. Nemzetiségi csoportfőnököket is választottak. A román ág élére Maxim Athanáz, a magyar ág élére Dudás Bertalan. a ruszin ág élére Sztankaninec Antal került. Ők voltak egyben a tartományfőnök tanácsosai is. Dolhy Leontin 1942-ben elhunyt. A Szentszék utódává Dudás Bertalant nevezte ki. A magyarok főnöke Liki János; a románoké Marina György, a ruszinoké Mondyk Antal lett.
A magyar bazilita teológusok tanulmányaikat a galíciai főiskolákon folytatták, egészen a második világháborúig. Ekkor el kellett onnan jönniük. Egyes növendékek tanulmányaikat Ungváron fejezték be; egyébként a teológiai oktatás 1939-1950 között Máriapócson történt. 1944-ben a noviciátus Csernekhegyrő1 Máriapócsra költözött. A háború után a kárpátaljai ruszin noviciusok hazamentek. A Rend 1945-ben. pápai engedéllyel magyar noviciátust létesített Hajdúdorogon. A második világháború után a. Szent Miklós Provincia felbomlott.v A baziliták hazánkban elsősorban lelkipásztorkodással foglalkoztak. Máriapócson paróchiát vezettek, megrendezték a búcsúkat, melyeken hatalmas tömegek vettek részt. Hajdúdorogon is tevékenyen közreműködtek a hívek lelki gondozásában. Emellett népmissziókat tartottak, nemcsak itthon, hanem külföldön is (Csehszlovákiában, Lengyelországban, az Egyesült Államokban). Hajdúdorogon nemcsak lelkipásztori, hanem nevelői tevékenységet is folytattak: tanítottak a Tanítóképző Intézetben, rendházukban diákotthont alakítottak ki az iskola növendékei számára. A baziliták szerkesztésében több imakönyv, Máriapócsról szóló ismertetés, újság; és naptár jelent meg.
A Hajdúdorogi Egyházmegyében bazilissza rendház nem volt. P. Dudás Miklós regionális főnök kérésérc az ungvári bazilissza kolostor főnöknője négy apácát. küldött Magyarországra, hogy a Rend magyar, női ágának alapjait megvessék. A bazilisszák Máriapócson telepedtek le 1935. november 8-án. Ugyanezen a napon szentelték fel és adták át pócsi otthonukat, melyet a Szent Bazil rend magyar ága létesített. Az új monostor ügyeinek püspöki biztosa P. Dudás Miklós lett. A pócsi bazilisszák 1937-ben megnyitották a noviciátust, amelynek hat. tagja volt. Az első magyar apácaavatás – az Árpádok kora óta – 1938. június 6-án ment végbe Máriapócson.v Lengyel. Jánosék a bazilisszákat is megajándékozták: Hajdúdorog főutcáján 4000 négyzetöles belsőséget és néhány hold szántóföldet adományoztak nekik.
Máriapócson az apácák átvették a kegytemplom gondozását, miseruhákat készítettek, leányegyesületeket (Kalász, Mária-kongregáció, Szívgárda) vezettek, főző- és varrótanfolyamokat rendeztek, kölcsönkönyvtárat, irodalmi színpadot és óvodát létesítettek. Néhányan közülük tanítói képesítéssel rendelkeztek; ők 1939. szeptember 1-jétől kezdve az elemi iskolában tanítottak.

Az egyházmegyében több jelentős szervezet működött, ezek közül a következőket említjük meg:
A Magyar Görög Katolikusok Országos Szövetsége
Az egyházmegye első főpásztorának felszentelése után, a Hajdúdorogi Állandó Végrehajtó Bizottság úgy vélte, hogy hivatását teljesítette, küldetése véget ért, ezért 1913. október 26-án tartott ülésén kimondta a feloszlását. E határozatot a bizottság utolsó elnöke, Farkas Győző jelentette be Miklósy püspöknek. Hangsúlyozta, hogy miután a Szentszék az egyházmegyét felállította, s annak főpásztorát kinevezte, a társadalmi szervezetek, amelyet eddig a görög katolikus magyarságot képviselték, létjogosultságukat elvesztették.
Ezzel szemben az Országos Bizottság úgy látta, hogy az egyházmegye felállításával számára a feloszlás ideje nem érkezett el. Néha ugyan még életjelt adott magáról, de jelentőségét elvesztette, s az első világháború után fel is bomlott.
A háború után kialakult társadalmi helyzetben viszont feltétlenül szükség volt az egész görögkatolikusságot átfogó erőteljes társadalmi szervezetre. Ennek létrehozása érdekében elsősorban Maxim Athanáz, a máriapócsi monostor főnöke, Végsheő Dániel nyírbaktai, Fedák Miklós leveleki és Kozma János nyírcsászári lelkész fáradozott. A szervezők 1921. május 19-én Máriapócson értekezletet rendeztek, melyen a máriapócsi esperesi kerület papjai is résztvettek. Itt vetették fel egy görög katolikus szövetség alapításának tervét.
Hónapokon át tartó előkészület után 1921. október 1-jén Máriapócson 70 egyházközség 390 képviselője és mintegy 15.000 hívő nagygyűlést tartott, melyen Miklósy püspök elnökölt. A kongresszuson megalakult a Magyar Görög Katolikusok Országos Szövetsége, a “MAGOSZ”. A kongresszus összeállította a szövetség alapszabályát, megválasztotta a vezetőséget és a tisztikart. Védnöke Miklósy István, a megyésfőpásztor, világi elnöke: dr. Illés József egyetemi tanár, országgyűlési képviselő, egyházi elnöke Papp János hajdúdorogi paróchus lett. Négy szakosztályt hozott létre: hitbuzgalmi, kulturális, gazdasági és sajtószakosztályt. A MAGOSZ a görög katolikus magyarság egységének megvalósítását, öntudatának ébren tartását és intézményeinek kifejlesztését tekintette legfőbb feladatának. A szövetség székhelye Máriapócs.
A nagy távolság és a rendkívül nehéz közlekedési viszonyok miatt Borsod, Abaúj és Zemplén megyékből a máriapócsi alakuló kongresszusra csak kevesen jutottak el. Ezért 1922. január 10-én Miskolcon, e megyékben lévő görög katolikus egyházközségek küldötteinek részvételével nagygyűlés tartottak és bejelentették a szövetséghez való csatlakozást. A gyűlésen Hodobay Sándor miskolci h. polgármester elnökölt, a MAGOSZ megalakulását Fedák Miklós ügyvezető igazgató, hitéleti programját Melles Géza kanonok, kulturális terveit dr. Hodinka Antal egyetemi tanár, közgazdasági terveit – köztük görög katolikus bank létesítését – dr. Ujhelyi Sándor ismertette.
A MAGOSZ szervezésének és megalakulásának hírére a már megszűnt Országos Bizottságot a budapesti görög katolikus egyházközség néhány tagja újra életre akarta kelteni, s ezzel a görög katolikus egységet meg akarta bontani. A görög katolikusok ügyét az O. B. neve alatt néhány pesti hívő akarta képviselni a Szentszék és az állam felé egyaránt.
Az O. B.-t megalapító elnök, Szabó Jenő már meghalt. Ezért új elnököt választottak. Az O. B. bizonyítani akarta, hogy élő és működő szervezet, ezért 1922. március 31-én köriratot intézett az egyházközségekhez. Azzal vádolta a MAGOSZT-t, hogy egyáltalán nem vette fel teendői közé azokat a feladatokat, “amelyeket az Országos Bizottság maga elé tűzött és következetesen munkált”. A magyar liturgikus nyelv, valamint a külföldön élő magyar görög katolikus hívek védelmében és joghatósági hovatartozásuk kérdésében emlékiratot intézett XI. Piusz pápához, melynek másolatát eljuttatta Lorenzo Schioppa budapesti pápai nunciushoz, Csernoch János esztergomi érsekhez, a kormányhoz és Miklósy püspökhöz is.
A MAGOSZ 1922. május 16-án Debrecenben tartott igazgatósági ülésén foglalkozott a körirattal. Az igazgatóság kimondta, hogy kormányzati ügyekben az egyházmegyét kizárólag a püspök képviseli. A Görög Katolikusok Országos Bizottsága a magyar oltári nyelv törvényesítését, magyar egyházmegye létesítését és a naptáregyesítést tűzte ki célul. A Hajdúdorogi Egyházmegye felállításával a nyelvkérdés további feszegetése tárgytalanná vált, a naptáregyesítés megtörtént. “Ki lévén ekként a bizottság programja merítve, önmagától megszűnt vállalt tevékenységének vállalt alapja. Az Országos Bizottság megszűnt. A hamvaiból feléledni akaró O. B. a magyar görögkatolikusságot nem képviseli”. Az igazgatóság a határozatot megküldte a budapesti görög katolikus egyházközség képviselő-testületének, mely 1922. június 25-én tartott gyűlésén kijelentette, hogy azt nem veszi tudomásul; és az O. B. “léte felett maga ez a bizottság fog dönteni, ha ennek szüksége fog fennforogni”. Egyben támogatásáról biztosította az O. B.-t.
A görög katolikus közvélemény elismerte az O. B. régi érdemeit, de úgy vélte, hogy feladatát már betöltötte, s az újjáélesztésre irányuló budapesti kísérleteket elitélte. Miklósy püspök 1922. szeptember 26-án levelet intézett az O. B. neve alatt fellépő budapesti hívekhez. Ebben elismerését fejezi ki ügybuzgalmuk iránt; de figyelmezteti őket, hogy a Szentszékhez intézett emlékiratukkal téves útra tértek. Mert: “Közös érdekeinket vallási vonatkozásban a római Szentszék előtt a megyéspüspök van hivatva képviselni”. S ő ezt a magyar liturgikus nyelv védelme érdekében a szükséges lépéseket meg is tette. A külföldre szakadt magyar görög katolikusok esetében pedig “a joghatóság feszegetése meddőnek látszik”. A püspök arra is felhívta a figyelmet, hogy “szinte veszedelmesnek mondható, ha akár egyesek, akár csoportok, vagy testületek tesznek szóvá kényes kérdéseket a nyilvánosság, vagy a legfelsőbb fórum előtt, főleg akkor, ha ezek “egész komplexumát nem ismerik”.
A MAGOSZ és az O. B. közti vitának Miklósy püspök vetett véget azzal, hogy a MAGOSZ érdekében körlevelet adott ki, s ebben az O. B-t meg sem említi. A körlevél kiadását az indokolta, hogy a lelkészek és a kántortanítók egy része “érthetetlen tartózkodással, fásult közönnyel viseltettek a szövetséggel szemben”. A püspök a körlevélben emlékeztet arra, hogy: “Híveink hitbuzgóságának és szertartási együvé tartozásának ápolására, vallási, kulturális és gazdasági életének fejlesztésére, súlyosan megcsonkított hazánk görög katolikus magyarjainak egy táborba tömörítésére megalakult a Magyar Görögkatolikusok Országos Szövetsége, a MAGOSZ”. A körlevélben a püspök kiemeli a MAGOSZ igen nagy jelentőségét, utal egyes papoknak és kántortanítóknak a szövetséggel szemben tanúsított közönyös magatartására. Felszólítja a lelkészeket, hogy “a MAGOSZ igazgatóságának kérelmeit teljesítsék, s azt teljes erővel támogatni szigorú kötelességüknek ismerjék. Ez irányú tevékenységüket állandóan figyelemmel fogom kísérni, s érdemeiket, vagy esetleges mulasztásaikat tekintetbe veszem”.
A MAGOSZ kulturális programját Hodinka Antal egyetemi tanár állította össze, s azt a kulturális szakosztály nevében az igazgatóság 1921. november 21-én Budapesten tartott gyűlésén előterjesztette. A tervezetből néhány kiadvány a szövetség megalakulása után szinte azonnal megjelent. A szövetség kiadta a “Máriapócsi Naptárt”, az “Őrangyal” c. imakönyvet, a Görögkatolikus Tudósító c. lapot, melyet Kozma János nyírcsászári lelkész szerkesztett, valamint egy rózsafüzér társulati könyvecskét.
A MAGOSZ által kitűzött célok megvalósítása érdekében mindenekelőtt egy görög katolikus jellegű pénzintézet alapítására volt szükség. A szövetség és maga Miklósy püspök is úgy vélte, hogy a bank idővel elősegíti az életben maradáshoz szükséges intézmények létesítését. A pénzintézet szervezői az alakuló értekezletet 1922. január 10-én tartották Miskolcon, a MAGOSZ kongresszusa után. A szervezők azt remélték, hogy a görög katolikus magyarság ebben az intézetben fogja elhelyezni pénzét “éppen úgy, mint eddig más takarékpénztárban, részvények, vagy betétek alakjában, de mindig haszonnal”.
A pénzintézet alapítására gondos előkészület és számos kísérlet után került sor. Előbb a hajdúdorogi Néptakarék, majd a debreceni Gazdasági Bank, végül a Hajdúdorogi Részvénytakarékpénztár részéről jelentkezett ajánlat az együttműködésre, ezt azonban a tárgyalások folyamán felmerült teljesíthetetlen igények és kikötések miatt nem lehetett elfogadni. Így a MAGOSZ csak önmagára számíthatott. A szövetség 1922. november 16-án Nyíregyházán tartott igazgatósági ülésén összeállította a “Tiszavidéki bank Rt.” alapítási tervezetét. A részvényjegyzési felhívások oly sikerrel jártak, hogy a pénzintézet Felső Tiszavidéki Bank néven 1923. derekán Debrecenben, 20 millió korona alaptőkével megalakult. Ez az összeg újabb részvények kibocsátásával tízszeresére emelkedett. A bank már az első gazdasági évben figyelemre méltó eredményt ért el, s ezért fiókintézetek felállításának gondolatával foglalkozott.
A sajtóvállalat alapítását az sürgette, hogy az ungvári Unió és az eperjesi Szent Miklós nyomda, ahol a magyar nyelvű görög katolikus újságokat, könyveket, naptárokat és egyéb nyomtatványokat előállították, Csehszlovákiához került. Ezek hiányát a görög katolikus magyarok nagyon megérezték. Ezért a MAGOSZ 2. nagygyűlésén, 1922. október 1-jén Máriapócson elhatározta, hogy részvénytársasági alapon kiadóvállalatot és nyomdát állít fel. A MAGOSZ igazgatósága a már említett 1922. november 16-án Nyíregyházán tartott ülésén megszerkesztette a “MAGOSZ Sajtóvállalat” alapítási tervezetét is. Az igazgatóság az alaptőkét 2 millió koronában határozta meg. Ennek kibocsátására 10.000 db 200 korona névértékű részvényt bocsátott ki. A részvények jegyzését P. Dolhy Leontin máriapócsi házfőnök indította meg 200.000 koronával. Ez a vállalkozás is sikerrel kecsegtetett. Azonban a pénzintézet és a sajtóvállalat működését megbénította az egyre nagyobb méreteket öltő infláció, s végül mindkét vállalkozás kudarccal végződött.
A MAGOSZ-nak egy időre sikerült megvalósítania a görög katolikus magyarok egységét. Ennek voltak ünnepi órái a Máriapócson évente tartott nagygyűlések. A nagygyüléseken kívül évente rendezett a MAGOSZ Máriapócson diákkongresszusokat is, melyeken a fiatalok ezrei vettek részt, s “mindenikük hitében megerősödve, a kegykép varázsával eltöltve, görög katolikus szertartáshűségben, s ... magyar öntudatában megerősödve” távozott Pócsról”.
A kezdeti évek kimagasló eredményei után a szövetség életében a hanyatlás jelei mutatkoztak. Hivatalos lapja, a Görögkatolikus Tudósító megszűnt (1926). Központja Máriapócsról Budapestre került. Ezzel elszakadt éltető elemétől, a görög katolikus hívek tömegétől, jelentőségét elvesztette, s csak papíron létezett. A budapesti Szent Miklós Társaság összejövetelein, az ún. agapékon foglalkozott a MAGOSZ újjászervezésének lehetőségével. Felhívást intézett a fővárosban és a vidéken élő görög katolikusokhoz s ennek eredményeképpen a szövetség a Belügyminisztérium által jóváhagyott új alapszabályok szerint 1928. május 3-án újra megkezdte a működését. Az 1927 októberében tartott díszgyűlésen a résztvevők egy görög katolikus újság kiadásának szükségességét hangoztatták. Ennek érdekében Görög Katolikus Sajtóelőkészítő Bizottságot hoztak létre. A bizottság azonnal megkezdte a gyűjtést a sajtóalapra. A MAGOSZ 1928-ban újra átvette a Máriapócsi Naptár szerkesztését, ennek tiszta jövedelmét szintén a sajtóalapra utalták át. Az új lap “Görögkatolikus Szemle” címmel 1929. március 31-én jelent meg először.
A Görögkatolikus Szemle, a MAGOSZ hivatalos lapja, egyetlen összekötő kapocs lett az országban élő görög katolikusok között. Budapest peremvárosaiban a harmincas évek elején sorra megalakultak a MAGOSZ helyi szervei. Miután e városokban görög katolikus egyházközség nem volt, az itt élő görög katolikus híveket e szervezetek fogták össze, s azok küzdöttek a szórványkérdés megoldásáért is. A szövetség 1935. szeptember 22-én Hajdúdorogon görög katolikus napot rendezett és tisztújító közgyűlést tartott. A MAGOSZ utolsó nagyszabású megmozdulása az 1943. június 14-én Nyíregyházán tartott ünnepi közgyűlés volt. Ezen az ünnepi beszédet Dudás püspök tartotta. Hangsúlyozta, hogy nem vagyunk másodrendű katolikusok, másodrendű magyarok. Nem annyit érünk, amennyit keleti szertartású történelmi nagyjaink értek, hanem annyit, amennyit ma érünk. A gyűlés másik előadója dr. Markos Olivér kormányfőtanácsos, MÁV-igazgató, a szövetség tiszteletbeli elnöke volt, aki a magyar görög katolikusok történetét foglalta össze. A nyíregyházi ünnepi közgyűlés hatására 1943. november 21-én 134 egyházközségben szervezték meg, illetve szervezték újjá a MAGOSZ helyi csoportjait.
1922-ben a Budapesten élő görög katolikusok egy csoportja – közte az egykori Országos Bizottság néhány tagja – létrehozta a Szent Miklós Agapé Társaságot. A Társaság célja “mindenekelőtt az egyénekben szétoszló szellemi és anyagi erőinket felkutatni, összegyűjteni, vallástársadalmilag megszervezni”. Programjában szerepelt vallási hagyományaink ápolása, hőseink emlékének megörökítése, hetilap kiadása, görög katolikus intézmények létesítésének előmozdítása és a jótékonyság gyakorlása. Az anyagi kiadások fedezésére a tagok önkéntes adományaiból létrehozta az ún. Szent Miklós-alapot. A tagok havonta egyszer “agapé”-nak nevezett baráti találkozón vettek részt, ezen vitatták meg a tennivalókat.
A Társaságba való belépés alkalmával minden tagnak meg kellett fogadnia, hogy:
l. magán- és családi életében a vallás szabályai szerint él,
2. minden erejével küzd a görög szertartás alsóbbrendűségét hangoztató nézetek ellen; támogatja a görög katolikus sajtót, valamint egyházának minden kulturtörekvését,
3. tagtestvérével szemben a lekötelező előzékenységben nem ismer határt, viszont szükség esetén teljes bizalommal veszi igénybe támogatását, 4. a Szent Miklós-alapra időnként tehetségéhez mérten adakozik,
5. a Társaság érdekeit szívén viseli, céljaiért erőteljesen küzd, az adminisztrációt odaadással támogatja.
Nyíregyházán 1926-ban alapítottak ugyanezekkel a célkitűzésekkel Agapé Társaságot.
A munkácsi és az eperjesi egyházmegyéből származó budapesti egyetemisták a század eleje óta rendszeresen találkoztak egymással, majd 1904. október 20-án megalapították a Vasvári Pál Kört. Az alakuló ülésen az Országos Bizottság is képviseltette magát. Az egyesület első elnöke Kutkafalvy Miklós lett. A VPK a megalakulása után belépett az Országos Magyar Szövetségbe. Ezt a szervezetet Eszterházy János alapította. Célja: “A magyar társadalom megszervezése az egységes magyar nemzeti állam védelmezésére.” E politikai jellegű szövetség keretében a VPK is inkább társadalma, mint vallási egyesületnek tűnt. Maga Szabó Jenő is aggódva állapította meg: “...Fiatalságunk közt nagyon elterjedt a politizálás betegsége”. A valóságban azonban a VPK nem társadalmi, hanem mindvégig vallási egyesület volt. Összefogta, s megerősítette bennük a keleti szertartáshoz való tartozás tudatát. A kört az első világháború után újjászervezték. Az újjászervezett egyesület 1921. február 7-én újjáalakult.

A KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Egyesületek Országos Testülete) néven ismert agrárifjúsági mozgalomhoz a Hajdúdorogi Egyházmegye is csatlakozott. Nagy Töhötöm SJ kérésére Bányai Jenő káptalani helynök a Hajdúdorogi Egyházmegye területére, s a mozgalom élére püspöki biztost nevezett ki Melles Géza kanonok személyében (1938. szeptember 21.). A püspöki biztosnak az volt a feladata, hogy a legényegyletet minden községben szervezze meg, ill. irányítsa és ellenőrizze a szervezést. A KALOT egyházmegyei szervezetét Dudás püspök építette ki. Melles kanonok lett a KALOT egyházmegyei igazgatója, Török László timári tanító pedig a titkára. A püspök minden esperesi kerületbe KALOT-igazgatót és titkárt nevezett ki. Az igazgatók a papok, a titkárok pedig a tanítók közül kerültek ki. A püspök felhívással fordult hozzájuk: “Elvárom a kerületi igazgató és titkár uraktól, hogy tekintettel a KALOT-hoz fűződő helyi, egyházmegyei és országos katolikus érdekekre, eleget fognak tenni vállalt kötelezettségeiknek... Figyelemmel fogom kísérni ki, mennyit, hogyan dolgozik ifjainkért.” A KALOT egyházmegyei szervezete az országos központ által összeállított munkaterv szerint dolgozott; de emellett nagy jelentőségű kezdeményezés volt a máriapócsi ifjúsági zarándoklatok rendezése. Munkájában fontos szerepet játszott az 1941-ben alapított Hajdúdorogi Görög Katolikus Népfőiskola. Számos egyházközségben a KALOT-tal párhuzamosan KALÁSZ néven leányegyesület is működött. A KALOT-ot 1946 augusztusában feloszlatták. A Miskolcon megjelenő Keleti Egyház című tudományos és egyházpolitikai folyóirat szerkesztőinek kezdeményezésére Budapesten, 1939. május 19-én megalakult a Szent Miklós Magyarországi Uniós Szövetség. A szövetség célja: intenzív imaapostolkodás és munkálkodás a keresztény egyházak egyesítése érdekében: “kiváltképpen pedig a nagy keleti egyházszakadás megszüntetésének értelmi és érzelmi, tudományos és lelki előkészítése”. A szövetség a magyar katolikus közvélemény figyelmét felhívta a keleti szertartás létére; emellett az érdeklődést az unió ügye iránt. A Vasvári Pál Kör szervezte meg a görög katolikus magyar egyetemi és főiskolai hallgatók országos szövetségét, mely Budapesten, 1943. december 7-8-án tartott “diáknapon” alakult meg Magyar Görög Katolikus Diákszövetség néven. Az alakuló gyűlésen az ünnepi beszédet Bud János ny. pénzügyminiszter, egyetemi tanár tartotta. Beszédében a görög katolikus ifjúság sajátos feladatait domborította ki.

1944. őszén az egyházmegye területének jelentős része hadszíntérré vált. A háborús események következtében számos egyházi épület megrongálódott. A visszavonuló német hadsereg öt görög katolikus templomot felrobbantott. A háború után azonnal megindult az újjáépítés. A megrongálódott épületeket helyreállították. Balsán, Timáron és Vencsellőn új torony, Gáván és Mezőzomboron új templom épült. Az újjáépítést a görög katolikus hívek áldozatkészsége és a magyar állam segítsége tette lehetővé.
A háborús események idején a papok csaknem mind a helyükön maradtak; közülük az országot csak öt hagyta el. A Nyilaskeresztes Pártnak egyetlen görög katolikus pap tagja volt, aki a háború végén külföldre távozott. A háború után néhány görög katolikus pap ellen állami részről eljárást indítottak ugyan, de egyet sem ítéltek el, sőt még büntetésjellegű áthelyezésekre sem került sor. Dr. Papp György kanonok, püspöki titkár a háború alatt tanúsított lojális magatartása és az üldözött családoknak nyújtott segítsége általános elismerést váltott ki. Az ország felszabadulása után Papp György Szabolcs vármegye állami főtanfelügyelője, majd 1945 őszén Ligetalja országgyűlési képviselője lett. A II. világháború után kialakult társadalmi rendben a görög katolikus hívek helyzete is gyökeresen megváltozott. A társadalomban a görög katolikusokkal kapcsolatban meggyökeresedett nemzetiségi és szociális jellegű előítéletek megszűntek. A hívek anyagi viszonyainak rendezésével és fejlődésével az egyházközségek is virágzásnak indultak.
XII. Piusz pápa Dudás Miklós püspököt 1944. elején a Munkácsi Egyházmegye apostoli kormányzójává nevezte ki. A II. világháború után hazánk területén három munkácsi egyházmegyés paróchia maradt: Beregdaróc, Kölcse és Rudabányácska. Ezeket a Szentszék nem az Exarchátushoz csatolta, melyhez a két világháború között tartoztak, hanem ideiglenesen a hajdúdorogi püspök joghatósága alá rendelte.
A háború után a Hajdúdorogi Egyházmegye fejlődésnek indult, s e folyamatnak három legfontosabb állomása, egyben Dudás püspök kormányzásának három legjelentősebb eredménye: Papnevelő Intézet felállítása, a magyar liturgikus nyelv szentesítése és a püspöki joghatóság kiterjesztése az ország egész területére.
A magyar görög katolikus egyházban 1945 után is fejlődést mutat a szerzetesi intézmény. 1946-ban bazilita szerzetesek költöztek a makói egyházközség segédlelkészi lakásába. Ezzel hazánkban otthonaik száma háromra növekedett. A rendi szabályzat értelmében ott, ahol legalább három szerzetesi közösség működik, szükség esetén új rendtartományt lehet szervezni. Ennek alapján az Apostoli Szentszék a magyarországi baziliták számára 1947. március 7-én felállította a Szent István Provinciát. Tartományfőnökké Dudás Bertalant nevezte ki. Makón letelepedett baziliták nemcsak a helybeli egyházközségben, hanem Szegeden és Battonyán is lelkipásztori szolgálatot teljesítettek. 1948-ban a váci egyházmegyéhez tartozó Kispestre költöztek át, ahol miseközpontot létesítettek. A miseközpont alapjait dr. Timkó Imre egyetemi lelkész vetette meg, aki már korábban megkezdte a kispesti görög katolikus hívek lelki gondozását.
A Szent István Provinciát 1950-ben az állam megszüntette. Ekkor a Rendben 16 pap, 14 teológus és 4 laikus testvér élt. Az áldozópapok a Hajdúdorogi Egyházmegyében kaptak lelkészi beosztást. A teológusok közül 3 pap lett és mint a Rend tagjai, az USA-ban működnek. A többi fogadalmas szerzetes egyházi vagy világi szolgálatba került. A máriapócsi kegytemplomot XII. Piusz pápa Bazilica Minor rangjára emelte. Itt a szolgálatot a Rend feloszlása után világpapok látták el.
Hasonlóképpen életképesnek bizonyult a rend női ága, a bazilisszák is 1945 után – 1945. április 2-án Sátoraljaújhelyen, szeptember 12-én pedig Hajdúdorogon telepedtek le. Sátoraljaújhelyen 10 árvának árvaházat, Hajdúdorogon pedig Leánynevelő Intézetet alapítottak. Ez utóbbi intézet lakói a hajdúdorogi Tanítóképző leánynövendékei közül kerültek ki. 1950. szeptemberében a Bazilissza Rendet is feloszlatták. A rendtagok száma ekkor 28 volt, 24 nővér és 4 újonc. A nővérek egy része egyházi szolgálatot vállalt: mint egyházi gimnáziumi tanár, kántor, sekrestyés stb. dolgozott, mások pedig világi munkakörben helyezkedtek el.
Dr. Dudás Miklós megyéspüspök 33 évi kormányzás után, 1972. június 15-én elhunyt. A székeskáptalan 1972. július 17-én a már többször említett dr. Timkó Imre kanonokot, a budapesti Hittudományi Akadémia professzorát a Görög Katolikus Szórványtestület püspöki helynökét választotta. Amíg a püspöki trón betöltetlen volt, a kormányzó helynök felkérésére dr. Szegedi Joachim körösi segédpüspök szentelte fel a papnövendékeket. VI. Pál pápa dr. Timkó Imrét 1975. január 10-én kelt bullájával a Hajdúdorogi Egyházmegye megyéspüspökévé nevezte ki. Az egyházmegye harmadik megyéspüspökét dr. Szegedi Joachim szentelte fel dr. Ijjas József kalocsai érsek és dr. Bánk József egri érsek részvételével Nyíregyházán 1975. február 8-án. A püspökszentelésen jelen volt a Magyar Katolikus Püspöki Kar csaknem valamennyi tagja. A megyésfőpásztor felszentelése után trónbeszédet tartott, amelyben körvonalazta legfőbb célkitűzéseit. Ezek a következők: 1. A liturgiának a keleti hagyományok és a fejlődő magyar nyelv kívánalmainak megfelelő korszerűsítése.
2. A szemináriumi nevelésnek és a teológiai oktatásnak a zsinati határozatok szellemében történő megreformálása. 3. A papság és a hívek belső megújulásának előmozdítása: “Azt akarom — mondta a főpásztor —, hogy a pásztorkodás botja felmutatott jele legyen a kegyelemmel áthatott fegyelemnek, amely szükséges ahhoz, hogy az egyház papjaiban megújuljon és a papság belső megtérése erejéből Krisztus és Isten szolgálatában képes legyen megújítani azt a népet, amelyhez küldetett.”
VI. Pál pápa 1975. január 7-én dr. Keresztes Szilárd kanonokot, a nyíregyházi Hittudományi Főiskola tanárát, a nyíregyházi paróchia vezetőjét kunáviai c. püspökké, a megyésfőpásztor segédpüspökévé nevezte ki. A megyésfőpásztor saját felszentelése napján, 1975. február 8-án szentelte fel segédpüspökét dr. Szegedi Joachim és dr. Cserháti József pécsi megyéspüspök közreműködésével.
VI. Pál pápa dr. Timkó Imre megyéspüspököt a Keleti Egyházjogi Kódex felülvizsgálatára alakított Pápai Bizottság tagjává nevezte ki. Erről J. Villot bíboros, államtitkár 1976. szeptember 15-én értesítette a főpásztort.
A főpásztor kormányzásának első éveiben megszervezte az egyházmegyei bizottságokat, a munkaképtelen papok segélyezését biztosító Karitatív Alapot és rendezte a papok és az özvegy papnék nyugdíjjárandóságát. Mindezek mellett a megyésfőpásztor eddigi működésének legjelentősebb eredménye az egyházmegyei központ kiépítése, a püspöki joghatóság végleges kiterjesztése az egész országra, a Budapesti Püspöki Helynökség felállítása. Legfontosabb törekvése: az egyházmegye hitelének fellendítése. Emellett azonban az anyagiakról sem feledkezhetett meg.
A II. világháború után Nyíregyháza városa bérbe vette a Sóstói úti püspöki palotát. Timkó Imre püspök az épület sorsáról tárgyalásokat folytatott. a városi tanáccsal. Ezek eredményeképpen 1975. december 18-án megállapodás jött létre a Hajdúdorogi Püspökség és a Nyíregyházi Városi Tanács között a Sóstói úti ingatlan kártalanítása tárgyában. Ez utóbbi egyben anyagi alapját is képezte a központi építkezésnek. A központi építkezés tervei 1977. nyarán elkészültek, az építési munkálatok ugyanezen év őszén megindultak. Mindenekelőtt a Bethlen utcai püspöki palota udvarán 1978. december közepére nyolc új szolgálati lakás készült el. Ezután került sor a régi püspöki épület átalakítására. E munka két szakaszban történt. Előbb a Papnevelő Intézet, valamint a Hittudományi Főiskola, továbbá a könyvtár, a levéltár és az Egyházmegyei Múzeum helyiségeinek kialakítására került sor. Ezek a munkálatok 1980 nyarára befejeződtek.
Az épület átalakításának második szakasza 1980. őszén kezdődött és 1981. augusztus közepéig tartott. Ekkor történt meg a püspöki lakosztály, a díszterem, az egyházmegyei hivatalok és más szükséges helyiségek kialakítása, valamint a Papnevelő Intézet bizánci stílusú kápolnájának felépítése.
Az építési költségek 18.000.000 forintot tettek ki, a berendezési és felszerelési tárgyak 3.000.000 forintba kerültek. E hatalmas összeg jelentős részének megszerzése a főpásztor fáradozásainak köszönhető. Az újonnan épült és megújított központi épületeket csaknem az egész Magyar Katolikus Püspöki Kar, belföldi és külföldi vendégek, valamint a magyarországi görög katolikus papság jelenlétében a főpásztor 1981. augusztus 17-én szentelte fel. A szentbeszédet Lékai László bíboros, prímás, esztergomi érsek-metropolita mondta.
A hajdúdorogi nagygyűlés kezdeményezésének azonban nem lett eredménye.
A második világháború után a hajdúdorogi egyházmegyéből újabb tömegek költöztek el az ország nyugati vidékeire, ezért a szórványokban élő görög katolikusok helyzetének rendezése égetőbbé vált. A II. Vatikáni Zsinat elrendelte, hogy: “Világszerte gondoskodni kell... az összes részegyházak védelméről és növekedéséről. Ezért mindenütt, ahol a hívek lelki java megkívánja, paróchiákat és saját rítusú egyházkormányzatot kell létesíteni”. A zsinat azt is előírta, hogy “minden egyes katolikus hívő, bárhol is él a világon, őrizze meg rítusát, becsülje és amennyire teheti tartsa meg”.
VI. Pál pápa Dudás püspök kérésére a zsinati határozatok szellemében 1968-ban “a hajdúdorogi püspök joghatóságát három évre kiterjesztette az összes görög katolikus hívekre, bárhol is élnek hazánk területén”. A pápa ezen rendelkezéséről Dudás püspök, valamint a Magyar Katolikus Püspöki Kar külön körlevelet adott ki. Mindkét körlevél méltatja az intézkedés jelentőségét is. A Szentszék a három év elteltével a joghatóság ideiglenes kiterjesztésére vonatkozó rendelkezés hatályát meghosszabbította.
Dudás Miklós püspök Timkó Imre kanonokot, a budapesti Hittudományi Akadémia professzorát a görög katolikus szórványok területére püspöki helynökké nevezte ki. A főpásztor megbízta a vikáriust a “szórványokban élő hívek saját rítusuk szerinti lelki ellátásának megszervezésével és irányításával”. Ezzel hazánkban egy újabb görög katolikus egyházkormányzati egység létesült: a Szórványhelynökség.
A Magyar Katolikus Püspöki Kar, melynek Timkó Imre is mint kormányzó helynök tagja volt, 1974. szeptember 12-én körlevelet adott ki “A szórványban lakó görög katolikus hívek lelki gondozásáról”. A püspöki kar a körlevélben a következőkre hívja fel a lelkészek figyelmét: 1. Tudatosítani és érvényesíteni kell az egységes lelkipásztori gyakorlat révén a hívek között is azt, hogy – pápai rendelkezés alapján – minden görög katolikus hívő kizárólagos főpásztora a hajdúdorogi Ordinárius. Megbízása alapján... a Szórványhelynökség az illetékes főhatósági intézkedésekre.
2. A püspöki kar a szórványokba kirendelt görög katolikus lelkészeknek is kizárólagos joghatóságot biztosít “a maguk területén belül, minden görög katolikus hívő felett”.
A körlevél ismerteti a szórványhatóság lelkipásztori szervezetét is. A püspöki kar 1979. március 13-14-én tartott konferenciáján a szórványterület egyházi szervezetét véglegesnek ismerte el. A szórványokban élő görög katolikusok helyzetének a zsinat szellemében történt gyökeres megváltoztatására jellemző, hogy a szórványlelkészek a szertartásokat – kevés kivétellel – római katolikus templomokban végzik. Sőt több helyen a római katolikus Ordináriusok használaton kívüli templomokat átengedtek a görög katolikusoknak. Miután Timkó Imre a Hajdúdorogi Egyházmegye és a Miskolci Apostoli Kormányzóság főpásztora lett, Keresztes Szilárd segédpüspököt 1975. március 15-én a szórványterület püspöki helynökévé nevezte ki.
A Szentszék – mint említettük – a hajdúdorogi püspök joghatóságának ideiglenes kiterjesztésére vonatkozó rendelkezéseknek hatályát meghosszabbította. II. János Pál pápa 1980. július 17-én a hajdúdorogi Ordinárius joghatóságát végleges formában kiterjesztette Magyarország egész területére, a miskolci exarchátus kivételével. Erről a rendkívül fontos intézkedésről Mario Brini érsek, a Keleti Kongregáció titkára értesítette az egyházmegye főpásztorát. A joghatóság végleges kiterjesztéséről szóló “Summis Pontificibus” kezdetű bullát Agostino Casaroli bíboros-államtitkár adta át Timkó Imre megyéspüspöknek 1980. szeptember 28-án, Esztergomban.
A megyésfőpásztor a Szórványhelynökség irányítása alá helyezte a budapesti, a szegedi és a makói egyházközségeket is. Így az eddigi Szórványhelynökség helyére egy másik egyházkormányzati egység, a Budapesti Püspöki Helynökség lépett. Ennek keretén belül a főpásztor 1982-ben megalapította a Budapesti Esperesi Kerületet. Ide tartoznak a budapesti, a szegedi, a makói, valamint a szórványterületen megszervezett dél-budai, észak-budai, csepeli, kispesti, rákoskeresztúri, újpesti és pécsi egyházközségek.

3873 Garadna, Fő u. 12. (46) 448-108
Alapítás éve: 1756 Anyakönyvek: 1756 Templom épült: 1808
Búcsú: Istenszülő oltalma
Parókus: Polyák Imre
Filiák: Abaújvár, Fulókércs, Göncruszka, Hernádpetri, Hernádszurdok, Hernádvécse (Szent György görögkatolikus kápolna), Hidasnémeti, Kéked, Novajidrány, Pányok, Pusztaradvány, Szalaszend, Szemere, Tornyosnémeti, Vilmány, Zsujta

3860 Encs, Váci M. u. 36. (46) 386-596
Alapítás éve: 1983 Anyakönyvek: 1983 Templom épült: 1985
Búcsú: Szent Ősatyák vasárnapja
Parókus: Dr. Petrasevits Dénes
Filiák: Gibárt, Forró, Méra

3848 Csobád, Petőfi S. u. 20/d.(46) 456-340
Alapítás éve: 1892 Anyakönyvek: 1894 Templom épült: 1893-95
Búcsú: Pünkösdhétfő
Parókus: Szilágyi Gábor
Filiák: Felsődobsza, Halmaj, (Szent Rafael görögkatolikus kápolna), Hernádkércs, Kázsmárk (Szent Márk evangélista görögkatolikus kápolna), Kiskinizs, Léh, Nagykinizs, Rásonysápberencs, Szentistvánbaksa

3800 Szikszó, Katona József u. 11. (46) 396-905
Templom: Bethlen Gábor u. 4.
Alapítás éve: 1928 Anyakönyvek: 1928 Templom épült: 1928
Búcsú: Istenszülő születése
Parókus: Moldván Tibor
Filiák: Aszaló, Alsóvadász

3812 Homrogd, Kossuth L. u. 83. (46) 454-106
Alapítás éve: 1783 Anyakönyvek: 1795 Templom épült: 1832
Búcsú: Istenszülő elhunyta
Parókus: Juhász Géza
Filiák: Tomor (Pantokrátor görögkatolikus templom)
Ellátott települések még: Irota, Lak, Szakácsi

3814, Felsővadász Kossuth L. u. 42. (46) 444-165
Alapítás éve: 1750 Anyakönyvek: 1779 Templom épült: 1864
Búcsú: Istenszülő születése
Parókus: Bodnár Dániel
Filiák: Kupa
3815 Gadna, Fő u. 106.
Alapítás éve: 1788 Anyakönyvek: 1791 Templom épült: 1816
Búcsú: Pünkösdvasárnap
Parókus: ellátja Felsővadász
Filiák: Abaújlak (Istenszülő születése görögkatolikus templom), Gagybátor, Gagyvendégi (görög és római katolikus templom)

3809 Selyeb, Kossuth L. u 37. (46) 468-121
Alapítás éve: 1928 Anyakönyvek: 1928 Templom épült: 1973
Búcsú: Szent Péter és Szent Pál főapostolok
Parókus: Koleszár Ákos
Filiák: Nyésta, Abaújszolnok (Keresztelő Szent János fejevétele görögkatolikus templom), Monaj

3836 Baktakék, Kossuth L. u. 13. (46) 440-128
Alapítás éve: 1780 Anyakönyvek: 1780 Templom épült: 1820
Búcsú: Urunk mennybemenetele
Parókus: Tóthszegi István
Filiák: Alsógagy (Szentháromság görögkatolikus templom), Beret, Csenyéte (görög és római katolikus kápolna), Detek, Fáj, Fancsal, Felsőgagy, Gagyapáti

3821, Fő u. 56. (46) 458-233
Alapítás éve: 1781 Anyakönyvek: 1788 Templom épült: 1785-1797
Búcsú: Istenszülő elszenderedése
Parókus: Szabó Roland
Filiák: Büttös (Istenszülő köntösének elhelyezése kápolna), Krasznokvajda (Keresztelő Szent János születése görögkatolikus kápolna), Perecse (görögkatolikus templom)

Az első világháború után az Eperjesi Egyházmegye 20 paróchiája maradt hazánk területén éspedig az abaújmegyei Abaújszántó, Abaújszolnok, Barakony, Baskó, Boldogkőváralja, Csobád, Felsővadász, Filkeháza, Gadna, Garadna. Homrogd, Kány, Mogyoróska, Szárazkék; a Borsod megyei Abod, Irota, Mucsony, Rakaca, Viszló; a Zemplén megyei Mikóháza. Ezeken kívül itt maradt néhány filia is, melynek anyaegyháza csehszlovák területre esett. Ezekben az egyházközségekben közel 20.000 görög katolikus hívő élt, akik csaknem mind magyarok voltak. Az Eperjesi Egyházmegyei Hatóság a 20 paróchia kormányzásával előbb a kerületi espereseket, majd Vaskovics Antal mucsonyi esperes-lelkészt bízta meg, akit dr. Rusznák Miklós általános helynök püspöki biztossá, dr. Nyárádi Dénes körösi püspök és eperjesi apostoli kormányzó pedig általános helynökké nevezte ki. Vaskovics Antal 1925. október 27-ig töltötte be tisztségét.
A munkácsi egyházmegyéből mindössze egyetlen paróchia: Rudabányácska, valamint két jelentősebb filia: Beregdaróc és Kölese maradt Magyarországon. Ezek kapcsolatban maradtak az egyházmegyei központtal. E községekben élő hívek mind magyarok voltak.
1898-ban a 20 egyházközségből 10 csatlakozott a Görög Szertartású Katolikus Magyarok Országos Bizottságához: Abaújszántó, Abaújszolnok, Baskó, Boldogkőváralja, Csobád, Gadna, Garadna, Homrogd, Mucsony és Viszló. De a többi paróchián is a szertartások nagy részét magyarul végezték. Érthető tehát, hogy az első világháború után az Eperjesi Egyházmegye papjai – Mocsár Endre szentszéki tanácsos, homrogdi lelkész kezdeményezésére – mozgalmat indítottak annak érdekében, hogy a Magyarországon maradt paróchiákat csatolják a Hajdúdorogi Egyházmegyéhez. Kérelmüket eljuttatták Miklósy püspökhöz és a Papi Tanácshoz. Miklósy püspök az Eperjesi Egyházmegyei Hatóság iránti tapintatból kérésükkel nem akart személyesen foglalkozni, ezért az Országos Bizottság elnökségéhez továbbította azt.
A MAGOSZ 1922. január 10-én Miskolcon nagygyűlést rendezett. A megjelent eperjesi egyházmegyés lelkészek itt is kifejezték kívánságukat: “az eperjesi egyházmegyétől elmaradt lelkészeket csatolják a hajdúdorogi egyházmegyéhez”. Azonban a csatlakozás formájában nem alakult ki egységes álláspont. “Sokan a teljes beolvadásnak a hívei... De ezen radikális megoldásnak egyesek szerint a történelmi folytonosság szempontjából lehetnek indokolt aggályai, mert ez a kapcsolat nem történhetnék meg minden jogfeladás nélkül. Vannak, akik egy külhelynökség felállításával vélik megoldhatónak a kérdéses ügyet, mert ily közvetett egyesítés mellett kifejezésre juthat külsőleg is az egyházmegyénkkel való történelmi kapcsolat. De ezen megoldás gyakorlati kivitelénél könnyen a kisiklás esélyeivel számolhatnánk oly értelemben, hogy a húsz paróchiát esetleg egy idegen egyházmegyének csonkán maradt részeivel közös helynökség keretén belül helyeznék el...”; "...oly megoldási pontot kellene keresnünk, mellyel egyrészt megőrizhetnők és fenntarthatnók ősi egyházmegyénk tiszteletre méltó hagyományainak és összetartozandóságunknak emlékét is”. Az a gondolat is felvetődött, hogy vissza kellene állítani az Eperjesi Egyházmegye jogelődjét, a Kassai Vikáriátust, mely alá lenne rendelve a hajdúdorogi püspöknek, mint apostoli adminisztrátornak, s ezzel a megoldással az egyházkormányzat és a történelmi folytonosság egyaránt biztosítva lenne.
Egyes egyházközségek külön is kérték a Hajdúdorogi Egyházmegyéhez való csatolásukat. Így a homrogdi paróchia hívei 1922. február 5-én közgyűlést tartottak, melyen elhatározták: az ország hercegprímásától, mint az egyházmegye metropolitájától kérik, hogy “a Magyarország területén maradt húsz anyaegyház – köztük a homrogdi anyaegyház részére is – egy püspöki külhelynökség szervezését, felállítását keresztülvinni, s azt a hajdúdorogi egyedül maradt, s mint kizárólag egyedül illetékes püspökség védnöksége alá helyezni... méltóztassék addig is míg egyházközségünk végleg a hajdúdorogi püspökséghez leendő csatolásának ideje elérkezik, mert ellenesetben a hívek elzüllése feltartóztathatatlanul be fog következni.”
A papság mozgalmával Vaskovics Antal általános helynök is egyetértett. Dr. Szántay-Szémán István volt egyházmegyei főfelügyelő, aki Eperjesről visszatért Magyarországra és Budapesten telepedett le, a papság mozgalmával szemben 1922. március 6-án memorandumot nyújtott be dr. Csernoch János hercegprímáshoz. Az emlékiratban elismeri, hogy a lelkészek személyes érdekei a 20 egyházközségnek a Hajdúdorogi Egyházmegyéhez való csatolása mellett szólnak. Ugyanakkor rámutat arra, hogy a papság mozgalma figyelmen kívül hagyja azokat a magasabb egyházi és nemzeti érdekeket, amelyek e paróchiák különállását indokolják. A Szentszék – az összes körülmények figyelembevételével – e paróchiák különállása mellett döntött.
XI. Piusz pápa (1922-1939) felhatalmazása alapján Francesco Marmaggi prágai nuncius 1924. június 4-én kelt alapító iratával az eperjesi és a munkácsi egyházmegye Magyarországon maradt paróchiáit kivette a két egyházmegye joghatósága alól és számukra önálló egyházkormányzati szervezetet, apostoli exarchátust állított fel.
Az első világháború után a munkácsi egyházmegyében súlyos zavarok keletkeztek. Ennek során kb. 55.000 hívő elhagyta a görög katolikus egyházat, napirenden volt a görög katolikus templomok kifosztása, több községből elűzték a görög katolikus lelkészt. E tragikus eseményeknek számos oka volt, de sokan Papp Antal megyéspüspököt tették felelőssé érte, és azt állították, hogy a helyzet rögtön megváltozik, az egység azonnal helyreáll, mihelyt ő elhagyja a püspöki széket. Kétségtelen, hogy a magyar kormány nyomására 1916-ban elrendelt naptáregyesítést ellenségei eredményesen használták ki ellene a hagyományokhoz ragaszkodó nép körében, annak ellenére, hogy a háború után visszaállította a Julián-naptárt. Az is nehezítette a helyzetet, hogy a püspök megtagadta az államhűségi eskü letételét.
Papp Antal 1924. január 28-tól február 21-ig Rómában, tartózkodott, s XII. Piusz pápa előtt feltárta egyházmegyéje helyzetét. Hazaérkezése után a Szentszék felszólítására az egyházmegye érdekében lemondott a püspöki trónról, a pápa pedig őt küzikei címzetes érsekké és az új exarchátus apostoli kormányzójává nevezte ki. Felruházta őt a megyéspüspököket megillető jogokkal és kiváltságokkal. A küzikei érseki címet nem véletlenül kapta: X. Szent Piusz pápa 1912. április 29-én, a küzikei vértanúk ünnepén nevezte ki püspökké.
Papp Antal lemondása után még egy évig az ungvári püspöki palotában lakott, mert Miskolcon, melyet székhelyéül szemelt ki, nem tudott megfelelő lakást kapni. 1925. szeptember 11-én a csehszlovák hatóságok az országból kiutasították. Előbb Budapesten szállt meg, majd Miskolcon telepedett le, s 1925. október 27-én átvette az exarchátus kormányzását. A város a Hajdúdorogi Egyházmegyéhez tartozott, de Papp Antal kénytelen volt itt felállítani székhelyét, mert az exarchátus területén sem város, sem székhelynek alkalmas község nem volt. Ezenkívül Miskolc mellett terült el a Szent Péter és Szent Pál apostolokról elnevezett tapolcai apátság birtoka, 3263 katasztrális hold föld, amely a munkácsi püspökség tulajdona volt ugyan, de Papp Antal Magyarországra való átköltözése után az Apostoli Szentszék közbenjárására a magyar kormány az ő számára biztosította a haszonélvezetet. Ez a birtok jelentette a főpásztor kizárólagos jövedelmét.
Miskolc városa nagy örömmel és szeretettel fogadta be falai közé a sokai; szenvedett főpásztort. Az apostoli Szentszék a székhely megválasztását tudomásul vette, s felhatalmazta Papp Antalt, hogy a Hajdúdorogi Egyházmegyéhez tartozó miskolci görög katolikus templomban főpapi szertartásokat végezzen. Az exarchátus elnevezésébe a székhely nyomán bekerült a “Miskolci” cím is.
Papp Antal székfoglalása után megalapította a káptalant helyettesítő négytagú konzultori testületet. Ennek első tagjai: Vaskovics Antal érd. általános helynök, mucsonyi paróchus (1925-1943), dr. Szántay-Szémán István általános helynök, pápai prelátus, archipresbiter (1925-1960), Zapotoczky Igor Konstantin c. kanonok, abaújszántói paróchus (1925-1948), Kovaliczky Elek c. kanonok, felsővadászi paróchus (1925-1946). A testület feladata volt a kánonokban meghatározott kötelezettségéi mellett a tapolcai apátság vagyona feletti felügyelet is. A főpásztor megszervezte a szentszéki bíróságot, valamint az egyházkormányzati szerveket és bizottságokat, továbbá a Nyugdíjalapot is. Később felújította a keleti szertartás ősi egyházi méltóságait. 1938-ban Szántay-Szémán István általános helynököt archipresbiterré, Zapotoczky Igor Konstantin abaújszántói esperest tb. archimandritává nevezte ki. A főpásztor a két főpapnak a szertartási előírások szerinti felavatását és megáldását 1938. október 28-án végezte házikápolnájában. Az archipresbiter (fő-áldozópap) címet a munkácsi és az eperjesi egyházmegyében a székeskáptalanok nagyprépostjai viselték, de az előírásoknak megfelelően felavatott archipreabiter hazánkban, már hosszú idő óta nem volt egyik egyházmegyében sem. Az archimandrita cím (a latin szertartásban megfelel az apáti címnek) nálunk már szinte feledésbe merült. Több éves egyházkormányzati tapasztalat alapján a lelkészek számára “Emlékeztető” címmel gyűjteményes füzetet adott ki (1933), melyben összefoglalja a legfontosabb lelkipásztori és adminisztrációs tennivalókat.
Papp Antal kormányzósága alatt az exarchátusban öt új paróchia létesült: az eperjesi részen: Szuhakálló (1926), Selyeb (1928), Szikszó (1928), Ózd (1945) és a munkácsi részen: Beregdaróc (1932). Az 1938. évi bécsi döntés nyomán a kassai esperesi kerület hat paróchiája: Ajfalucska, Bölzse, Izdoba, Kassa., Szeszta és Tornahorváti, majd 1939-ben Kártpátalja elfoglalása után a cirókavölgyi esperesi kerület öt paróchiája: Cirókafalu, Nagypolány, Takcsány, Zemplénoroszi, Zuella Magyarországhoz került. Ezeket az eperjesi egyházmegyés paróchiákat a Szentszék az exarchátushoz csatolta. Ugyanakkor Beregdarócot és Rudabányácskát visszahelyezte a munkácsi püspökség joghatósága alá. A második világháború után e két paróchiát nem az exarchátushoz, hanem – ideiglenesen – a Hajdúdorogi Egyházmegyéhez csatolta, feltehetően azért. mert Dudás püspök a Munkácsi Egyházmegye apostoli kormányzója volt. A 11 paróchia pedig visszakerült az Eperjesi Egyházmegyéhez. Az exarchátus fenntartotta az Eperjesi Egyházmegyében kialakult liturgikus gyakorlatot. Az anyaegyházmegye és az exarchátus liturgikus egységét az évente kiadott “Egyházi Naptár és Szertartási Utasítás” előírásai biztosították. Az exarchátus az anyaegyházmegyét a liturgikus újításokban is követte. Itt is bevezették Krisztus királyságának ünnepét, terjesztették a Jézus Szent Szíve, az Úrnapja, a Fájdalmas Boldogasszony, Lisieuxi-i Kis Szent Teréz, az unió védőszentjének tiszteletét.
A liturgia hivatalos nyelve az óegyházi szláv volt, de ez kizárólag a szentmise kánoni részében érvényesült. A szent liturgia többi részét és minden más szertartást magyarul végeztek. E gyakorlatot Papp Antal kétszer is jelentette az Apostoli Szentszéknek, de Róma megjegyzés nélkül hagyta, tehát a hivatalosan még nem szentesített magyar nyelv liturgikus használatát az exarchátusban is tudomásul vette. A kor nacionalista beállítottságára jellemző, hogy egyesek még az óegyházi szláv nyelv minimumra csökkentett használata miatt, is támadták az exarchátus papjait. Pedig a hivatalos liturgikus nyelv ily csekély méretű alkalmazása lényegében csupán az anyaegyházmegyéhez fűződő történelmi kapcsolatok szimbóluma volt.
Az exarchátusban számos liturgikus kiadvány jelent meg. Ezek közül az egész görög katolikus magyarság szempontjából is a legjelentősebbek: 1. Dicsérjétek az Úr nevét! (Miskolc, 1938). Görögkatolikus ima- és énekeskönyv, mely a mindennapi egyházi zsolozsma állandó részeit tartalmazza. A zsolozsmáskönyvet a Keleti Egyház című folyóirat szerkesztősége adta ki. Ez a több mint 2.000 oldalas kiadvány szinte változtatás nélkül tartalmazza a régebbi liturgikus fordításokból mindazt, amit a több évtizedes használat már szentesített; továbbá azokat az imákat és énekeket, melyek korábban megjelent szertartási könyvekből hiányoztak. Ezeket a szent liturgia csendesen mondott imáinak kivételével Kozma János hajdúdorogi egyházmegyés áldozópap görögből fordította nyelvünkre. Ő végezte a sajtó alá rendezés munkáját is. A szent liturgia csendes imáit dr. Szántay-Szémán István archipresbiter fordította le.
2. Énekeljetek a mi Istenünknek! (Miskolc, 1939). Egyházi énektár és imakönyv, az előbbi kivonata.
A budapesti Eucharisztikus kongresszus megrendezésébe az Apostoli Kormányzóság tevékenyen belekapcsolódott. Papp Antal c. érsek, apostoli kormányzó éppen úgy, mint Miklósy püspök már egy évvel. a kongresszus előtt körlevélben hívta fel. a papság és a hívek figyelmét annak jelentőségére. Mint említettük, a kongresszus hitbuzgalmi bizottsága keleti albizottságot szervezett, melynek elnöke Szántay-Szémán István, általános helynök lett.
Az albizottság öt nyelven folytatott levelezést a világ legkülönbözőbb pontjain élő keleti szertartásúakkal, megszerezte a görög énekek kottáit. A budapesti 16 tagú görög katolikus énekkart 50-re egészítette ki, mely megtanulta a magyar és a görög liturgikus énekeket. Gondoskodott asszisztenciás könyvről, kidolgozta az asszisztenciarendet, előterjesztésére a rendezőség előírta, hogy a magasabb beosztásban lévő görög katolikus papok ún. triboniont (ujjas köpenyt) viseljenek, ami kifejezésre juttatja egyházi rangjukat. Az albizottság elnökének sikerült elérnie, “hogy e kongresszus kereteiben keleti egyházunk olyan reprezentatív szerephez jusson, mely a keleti és nyugati szertartások egyenjogúságát bizonyító erővel demonstrálja”.
Az exarchátus hívei is felkészültek a kongresszusra. 1937 őszén és 1938 tavaszán minden egyházközségben népmissziót tartottak, a szentév emlékére új oltárok, miseruhák, lobogók stb. kerültek a templomokba. Sok pap és hívő vett részt a kongresszuson is. Az első világháború után Nyugaton megnőtt az érdeklődés a keleti kereszténység iránt. A keleti egyházról, annak történetéről, szertartásairól, művészetéről a tanulmányok sokasága jelent meg; uniós intézmények és egyesületek alakultak, uniós kongresszusokat rendeztek. E mozgalom elterjedéséhez Róma azon intézkedései is hozzájárultak, amelyekkel a Szentszék a keleti kereszténység megismerését és tárgyilagos értékelését akarja előmozdítani.
XI. Piusz pápa 1928. szeptember 18-án kiadta a “Rerum Orientalium” kezdetű enciklikáját, amelyben elrendeli, hogy a latin szertartású lelkészek behatóan foglalkozzanak a keleti egyházzal, annak szertartásaival és problémáival. A Szemináriumok és Egyetemek Kongregációja 1929. augusztus 28-án kelt körlevelében felkérte a megyéspüspököket: gondoskodjanak arról, hogy papnövendékeik tanulmányaik során a keleti egyházra vonatkozó ismereteket elsajátítsák. Ugyanezen Kongregáció útján XI. Piusz pápa 1935. január 27-én elrendelte, “hogy valamennyi papnevelő intézetben és a többi katolikus ifjúsági nevelő intézetben, szenteljenek évenként egy napot a keresztény Keletnek, hogy így mindjobban előrehaladjon a keresztény Kelet tanulmányozásának sikeresen megkezdett munkája”. A külföldön megindult uniós kezdeményezésekhez hazánkban elsőként a Miskolci Exarchátus csatlakozott.
Dr. Szántay-Szémán István archipresbiter, Papp Antal érsek, apostoli kormányzó támogatásával 1934. januárjában megindította a “Keleti Egyház” című uniós szemlét – a már említett – tudományos és egyházpolitikai folyóiratot, amelynek egyes számai a világ csaknem minden tájára eljutottak. Mint. ismeretes a “Keleti Egyház” szerkesztőinek kezdeményezésére alakult meg a SZEMISZ. Az uniós egyesület országos elnöke dr. Szántay-Szémán István lett. Dr. Szántay-Szémán István – a magyarországi uniós mozgalom vezetője és irányítója – több uniós vonatkozású írásművet alkotott és adott ki. A római katolikus intézményekben rendezett Keleti Napokon – több más, kiváló paptársával együtt – számos előadást tartott.
A Keleti Kongregáció az exarchátusban kifejtett uniós tevékenységért ismételten elismerését fejezte ki. Az exarchátus szellemi életének legkiemelkedőbb egyénisége dr. Szántay-Szémán István volt.
Számos dogmatikai, liturgikus, történelmi, valamint az egyházi unióval foglalkozó tanulmánya jelent meg a Keleti Egyházban. Ugyanebben a folyóiratban jelentek meg Bobák János, dr. Bubnó Andor, Gyulai Jenő, Juhász Dénes János, Vladimir Ede és Zapotoczky Konstantin Igor lelkészek értekezései. Ugyanezek a lelkészek más lapokban is közöltek írásokat.
Papp Antal 1945. december 24-én meghalt. A konzultori testület az elhunyt főpásztor általános helynökét, dr. Szántay-Szémán István pápai prelátust választotta meg konzultori helynökké, aki ebben a minőségben csaknem egy évig kormányozta az exarchátust. XII. Piusz pápa dr. Dudás Miklós hajdúdorogi megyéspüspököt 1946. október 14-én az exarchátus apostoli kormányzójává nevezte ki. Az új főpásztor működését 1946. december 18-án kezdte meg.
Dudás püspök halála után, 1972. július 17-én a konzultori testület prof. dr. Timkó Imrét kormányzó helynökké választotta. VI. Pál pápa 1975. január 7-én kelt – már említett bullájával – dr. Timkó Imrét kinevezte a Miskolci Exarchátus apostoli kormányzójává. A főpásztor dr. Keresztes Szilárd c. püspököt 1975. március 15-én apostoli kormányzói általános helynökké nevezte ki. A főpásztorok újabb egyházközségek alapításával fejlesztették az exarchátust. Egyházkormányzatuk idején a következő öt paróchia létesült: Pere (1955), Rakacaszend (1957), Edelény (1959), Sajószentpéter (1972), Encs (1983). A második világháború befejezése óta új templom épült Ózdon, Sajószentpéteren, Selyeben és Edelényben. Encsen megkezdték a templom építését. A régi templomokat minden egyházközségben tatarozták, sokfelé új festményekkel díszítették. Egyes helyeken új lelkészlakás épült.
Az exarchátus a budapesti Központi Szemináriumban három, a bécsi Pázmáneumban pedig egy ösztöndíjjal rendelkezett, így a lelkészképzés kellőképpen biztosítva volt. A nyíregyházi papnevelő intézet felállítása óta az exarchátus papnövendékeinek többsége ebben a szemináriumban, kisebb része a Központi Szemináriumban nevelkedik.
Az apostoli exarchátusok általában ideiglenes jellegű intézmények, amelyek a körülmények módosulásával vagy beleolvadnak más egyházmegyébe, vagy önálló egyházmegyévé alakulnak át. A Miskolci Apostoli Exarchátus felállítása után sokan úgy gondolták, hogy a kormányzóság “Papp Antal életéhez kapcsolódik, de végső sorsa nem lehet más, mint beolvadás a Hajdúdorogi Egyházmegyébe”. Azonban Papp Antal halálával ez az elgondolás nem valósult meg. S mint említettük, II. János Pál pápa 1980. július 17-én kelt, a hajdúdorogi ordinárius joghatóságának kiterjesztéséről szóló bullájában az exarchátus különállását megerősítette.